Kedves Testvérek!

Már beszéltem az oltárról mint a templom legfontosabb berendezési tárgyáról, azonban a rajta lévő feszületről szeretnék még egy-két szót ejteni. A liturgikus előírások szerint az „oltáron vagy az oltár közelében… csak egynek szabad lennie, ami érthető is, hiszen csak ez esetben tudja magára vonni a figyelmet”. Ha tehát megmaradt a „régi főoltár”, amelyen jól látható, kiemelkedő feszület van, és szembenéző oltárt építettek eléje, akkor helytelen ezen még egy feszületet elhelyezni. Az előírások különösen hangsúlyozzák, hogy a feszületet az „oltár sarkán elhelyezni két gyertyatartó között azt a benyomást kelti, mintha az csak dekoráció lenne”.

Nos, a mi szentélyünket elnézve azt láthatjuk, hogy három különböző méretű – a főoltár tetején lévő szinte alig látható – feszület van. Ezen mindenképp el kell gondolkodnunk. A liturgiának jobban megfelelne, ha az oltár közelében – vagy közvetlenül az oltár mellett – állítanánk föl egy jelentősebb méretű, „jól látható” feszületet.

De lépjünk tovább.
Húsvéttól kezdve álljunk föl az allelujára. Az alleluja (éneklés) „önmagában álló szertartás… A hívek közössége üdvözli és fogadja az Urat – aki az evangéliumban majd szól hozzánk”. Az allelujában a hitünket valljuk meg, éppen ezért „mindenki állva énekli”.

Ha már állunk, állva is maradhatunk akkor is, amikor a pap a kenyér és a bor fölött elmondja az átlényegítő – teológiailag helytelenül, de népiesen az „átváltoztató” – szavakat. Ha valakinek fáj a lába vagy valamilyen más oknál fogva nem tud vagy nem akar letérdelni, nyugodtan állva maradhat – még a padokban is. Nekünk, papoknak is csak a bevonuláskor és az oltártól való távozáskor – illetve a szertartásokba beépített három alkalommal – kell térdet hajtanunk. (Ennek liturgikus magyarázata nagyon képszerű: ha látogatóba megyünk valakihez, akkor is csak érkezéskor és búcsúzáskor köszönünk, nem pedig minden esetben, amikor ottlétünk során találkozunk vele.)

Kérnélek benneteket, hogy az itt írtakat véssétek az eszetekbe, és ennek megfelelően cselekedjetek majd a szentmiséken.
Görbe József plébános