90 éve történt

Délután fél öt, Franciaország: Versailles, Nagy-Trianon kastély. Bevégeztetett! A hiénák hada megkapta, amire hosszú ideje várakozott.
A magyar falvak, városok templomtornyaiban megszólaltak a harangok. Mindenütt gyászt hirdettek, mint temetéskor szokás. Mert temetés volt… Olyan, amilyen a világon még soha: egy szétszaggatott országot temettek.
A magyarok szerte a Kárpátok alatt szívszorítva és rémülten várták a másnapot: talán még sem igaz, mert ez nem lehet!
És mégis megtörtént az, amiről senki nem hitte, hogy megtörténhet. A keresztény és kultúr Európa felkoncolt egy népet, egy országot, a kontinens szívét.
E tragédia kapcsán jó néhány irodalmi alkotás született a két világháború között, amiket azonban a kommunista kultúrpropaganda letiltott a könyvespolcokról.
Néhány évvel ezelőtt egy regényrészlet került a kezembe. Címére és szerzőjére sajnos már nem emlékszem, és hosszú keresgélés után – szakavatott segítséggel – sem tudtam a nyomára bukkanni. Arra azonban emlékszem, hogy a mű könnyeket fakasztott a szememben. Ha a történet irodalmi értékét nem is tudom visszaadni, de a lényegi mondanivalóját talán igen.
A gimnázium tanulói a pedellus csöngetésére a tantermekben siettek elfoglalni helyeiket. Mint ilyenkor mindig, most is a délutáni órákra készültek. Ezen a készülődésen persze érződött már a közelgő vakáció, és mintha a levegőben is lett volna valami, amitől az osztályon egyfajta feszültség uralkodott el. A diákok fegyelmezettségén ezt most nem lehetett észrevenni. Az osztályfelelős a katedra előtt várta, hogy belépjen a Tanár úr, a többi fiú pedig a padokban készült izgulva, vajon ki lesz az első felelő.
Kint már szép idő volt, az ablakok nyitva voltak, és friss levegő áradt be rajtuk. Szekerek zörgése hallatszott fel a macskaköves utcáról. Egyszer csak nyílt az ajtó, és a Tanár úr lépett be rajta. Az osztály egyként pattant föl a padokból. A zaj elültével mindenki várta a Tanár úr energikus köszöntését, hogy kórusban válaszolhassanak. Ő azonban ott állt az ajtó mellett, még a tekintetét sem emelte föl, hogy szokása szerint körbehordozza szeretett diákjain. Mintha minden mozdulat fájdalmat okozna neki. Hosszan nézett maga elé. Sötét haja és markáns szemöldöke látszott csak. A kamasz fiúk zavarodottan nézték őt, azután egymást: Mi lesz most, talán beteg?
Az osztályfelelős bizonytalanul állt középen, és esetlenül nekikezdett a jelentésnek, de a Tanár úr alig észrevehető kézmozdulattal leállította. A fiú igyekezett kifürkészni tanára arcáról, hogy mit is csináljon, hisz ilyen még nem fordult elő. Ez az arc azonban most alig volt látható. A mindig emelt fővel, nyíltan szembe néző férfi bénultan állt, tekintetével valahová a padló semmijébe révedve.
Kis idő múlva csak ennyit mondott halkan: Köszönöm, fiam. Mindenki üljön le. A máskor határozott, szigorú utasítás most szinte kérésként hangzott.
Az osztályfelelős leült a helyére, a fiúk pedig egyre bizonytalanabbul várták, mi lesz most? A Tanár úr végre megmozdult, és lassan odalépdelt a fal mellett álló országtérképhez. Lépteivel reccsent egyet-egyet a cipője. Máskor az osztályfelelőst szólította, hogy emelje az osztály elé a térképállványt. Most ő maga állította azt a diákjaival szembe. Jobb karjával ívet húzott a térképen, Északnyugatról egészen le délkeletre a Kárpátok vonalát követve. Tétova mozdulat volt ez. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Az ajka remegni kezdett, a válla megrándult, mint aki óriásokkal vív a bensejében.
És ekkor megszólalt: Máramaros – mély lélegzetet vett –, Munkács, Beregszász, Kassa, Eperjes – hosszú szüneteket tartva sorolta lassan a városok nevét.
Az osztály rosszat sejtve hallgatta és nézte a magába roskadt, máskor feszes tartású tanárát. A Tanár úr sápadt volt. Halkan, de érthetően folytatta: Lőcse, Késmárk – kint a városban eközben harangozni kezdtek, és a városok nevei egybevegyültek a harangok mélabús kongásával. Rozsnyó, Losonc, Zólyom, Selmecbánya. A Tanár úr akadozva, egyre nehezebben szólt. A harangok zúgása – talán a szellő járásától – inkább erősödött. – Besztercebánya, Léva, Nyitra, Nagyszombat, Szakolca, Pozsony. Ez utóbbit már szinte csak súgta, hangszálai rezdülése nélkül. És ezek után még erőt vett magán, és lehajtott fejjel, de az osztályhoz szólva csak ennyit mondott: Fiaim! Ezek a városok többé nem Magyarország városai!
Csak az első padokban ülő fiúk láthatták, hogy a szigorú arcon könnycseppek gurulnak végig. De azt már mindenki látta, hogy az erős vállak ütemesen megrázkódnak…, és ők szavak nélkül is tudtak már mindent.
Ekkor az osztályt összetartó erők felbomlottak, a levegőben lévő feszültség mint örvény sodort végig a padok között: a fiúk leomlottak a padokra és keservesen zokogtak vagy éppen egymás nyakába borultak sírásukkal.
Ebben a kínkeservben a harangok is magukra hagyták őket, mert szavuk elcsendesedett.
Farkas István

Papp-Váry Elemérné: Hitvallás (1921)

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.