Eucharistia

A tökéletesség cselekedete: a hála
Isten látása boldogságot jelent. Az eljövendő örök boldogságunk is Isten színelátásában foglalható össze. Jézus szeretete ezt a látást, ezt a boldogságot már itt a földön nekünk ajándékozta az utolsó vacsorán. Sőt, a legpontosabban talán akkor fogalmazunk, ha azt mondjuk: Jézus a kenyérbe rejtette azt, amit és ahogyan látnunk kell. Ebben a kenyérben Isten „láthatóan” van jelen. Őt kell meglátnunk benne. De csak az láthatja, akinek van szeme, mert a „test világa a szem. Ha a szemed ép, egész tested világos.” (Mt 6,22) Ez a világosság és ez a látás Jézus sajátja, amit az Eukarisztiában, a hálaadásában ad nekünk. Egész életét és mindenét, amije csak van, a hálában foglalta össze, mondta ki és adta nekünk. Ezért magában a hálában kell keresnünk életünk értelmét és az örök élet titkát.
A hála lényegéhez tartozik a jó fölismerése. Annak a jónak a meglátása, ami Istennek a tetszésére volt a teremtéskor. A hálában így mindent visszavezetünk Istenre, és ez teszi személyessé a szeretetünket. Vagyis nem csupán köszönetet mondunk Istennek, hanem bekapcsolódunk az ő szeretetébe. A hála tehát fordulópontot jelent, mert itt a szeretet már nemcsak a mi emberi cselekedetünket tükrözi, hanem az az Isten van jelen benne, akit fölismertünk. Ismételjük meg újra: a hála igenis cselekedet, méghozzá a mi emberi cselekedetünk, de olyan, amelyben Istent Istennek ismerjük el.
Jézus életének célja, hogy megdicsőüljön benne az Atya. Erre a szereteten kívül nincs más mód. Ennek a szeretetnek minden értelmet meghaladó eseménye az átlényegítés csodája, amikor a kenyér és a bor színe alatt nekünk ajándékozza önmagát. Jézus szeretetének ez a csodája egyben hálaadás.
Az Istennek tetsző hálában mindig jelen van Jézus. Ha pedig jelen van, akkor a hála lényegéhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy fölismerjük Isten jóságát, hogy személyes kapcsolatba kerüljünk vele, hanem az is, hogy „jelenítsük meg” Jézust. A hála tehát fölismerés és cselekvés. A szeretet egyedülálló cselekedete, hiszen a hálában Istenhez mérten egyszerre érezzük magunkat távolinak, bűnösnek és méltatlannak. Mégis semmit sem kívánunk úgy, mint a teljes közelséget, minden távolság és másság megszűnését, vagyis az egyesülést, az eggyé válást.
A hála közösséget és egységet teremt, de úgy, hogy minden dologban a legegyszerűbbet, a tökéleteset, Isten jóságát látja meg. Ez Isten bölcsessége, amire minden sóvárogva vágyakozik. A hála nem más, mint gyermekségünk megélése: egység Jézussal, a Fiúval, aki maga az igazság. Ez az, ami a világ bölcsei és okosai elől el van rejtve.
Jézus az Eukarisztiában ajándékozza nekünk az igazságot. Azt az igazságot, amely megszentel, és amely szabaddá tesz. Szabadságunk abban áll, hogy nem korlátoz bennünket semmi. Mindenben Istent láthatjuk, és találkozhatunk vele. Gyermekként figyelhetjük a papot, amikor kezébe veszi a „kenyeret”, és őszinte szívvel kérhetjük ettől a „kenyértől” a minden értelmet meghaladó csodát, azt, hogy megszólaljon. Mert hisszük és tudjuk, hogy ez a „kenyér” beszélni tud. Bár méltatlanok vagyunk, mégis kérleljük: „csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”.
Titkon abban remélünk, hogy meghallgatva könyörgésünket ez a „kenyér” magához emel minket, és általunk az egész teremtett világot, hogy az Istenhez való hasonlóságunkat kiformálja bennünk. Ha ez megvalósul, akkor lesznek szavaink, beszélni tudunk majd, és rajtunk keresztül minden szóhoz jut. Nem akarunk sokat beszélni, csak tökéletesebben hálát adni. Ebben a hálában magával a Jóval, az Élettel, Istennel találkozni és az imádásban megsemmisülni, hogy ne maradjon más bennünk, csak a Jó. Hogy bennünk a világ átlényegüljön.
Itt nem lezárul, hanem megnyílik előttünk minden. Most ugyanis annyit tudunk, hogy „Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk”. (1Jn 3,2). Igaz, még azt is tudjuk, hogy ha nem esszük a „kenyeret”, Jézus testét, akkor nem lesz élet bennünk. Ha pedig esszük, akkor átváltozunk, mint ez a „kenyér”. Ha tehát az Eukarisztiának lényegéhez tartozik, hogy őáltala – ővele és őbenne – eggyé lehetünk az Úrral, bátran állíthatjuk, hogy hitünk és életünk lényege voltaképpen az, hogy egy legyünk. Az eggyé válásban változunk át, mert ez maga az átváltoztatás csodája. Hiszen Isten átváltoztató „ereje” egy személy, a Szentlélek, aki egy másik személynek, a Fiúnak a képét akarja megrajzolni bennünk. Azét a Fiúét, aki azt állította magáról: „Aki engem lát, az Atyát is látja” (Jn 14,9).
Az átlényegítés tehát nem más, mint személyünk kiformálása. Személyünk pedig csak akkor és csak azáltal formálódik ki, ha készek vagyunk mindenért hálát adni, hogy az életünk „eukarisztia”, hálaadás legyen. És végül Isten legyen minden mindenben.
Görbe József plébános