Egy napon egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt a szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott.
Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne, és mégis, az ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez.
Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli összehasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként pedig nem is pótolták, csak a fájó seb látszott. Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb szíve? – suttogták az elképedt emberek.
A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt: – Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet, ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel, könnyel és fájdalommal.
Igen – szólt az öreg. – A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod, minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel. Kiszakítok egy darabot, és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz a szívem, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztetnek, amit megosztunk egymással.
Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem. Ezek a nyílt sebek, az üregek. Azzal, hogy szereted a körülötted élőket, kockázatot vállalsz. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége? – fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.
A fiatal könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot a saját tökéletes szívéből, és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta, és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt. A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt, mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak és együtt indultak útjukra.
Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. „Tökéletes” szívvel, amelyből hiányzik a szépség.