A fenti cím a gyerekek egyfajta játékára utal, akik egymástól átvéve a szót, egyre mesésebb történetekkel állnak elő. A felnőttek mindezt mosolyogva hallgatják. És mit tesz Isten? Azt mondja a felnőtteknek: Legyetek olyanok, mint a gyermekek! Talán a felnőtteknek is egyre valószerűtlenebb dolgokon kellene járatni az eszüket? Nem! Aki igazán fölnőtt, annak már a valóságot kell szemlélnie, és abból kell kiolvasnia azt a fölfoghatatlan, minden értelmet meghaladó „történetet”, amit Isten a kezdetek kezdetén, teremtő szavaival bocsátott útjára, de amit az embereknek, egészen pontosan maguknak, a szentíróknak kellett megfogalmazniuk. Ők Isten sugalmazására olyanokat mondtak, amiktől nem lehet nagyobbakat kigondolni.

A hívő emberek örök csapdája, iránytévesztése abban keresendő, hogy kisebbet gondolnak és mondanak annál, amit az Isten kinyilatkoztatott. A kereszténység minden tévedése a szellem és a lélek „erőtlenségéből” fakad. Az ember nem tudja „megemelni”, „megmozdítani” Istennek azokat a kijelentéseit, amelyek pedig személy szerint őhozzá és őróla szólnak.

Ez nem meglepő, hiszen Isten nem olvasta valahol, és nem is hallotta valakitől az emberről szóló „történetet”, hanem önmagából merítette azt. Ez a cselekmény maga a valóság. És hogy ez kikezdhetetlen igazság legyen, saját Fiát is beleszőtte ebbe az eseménysorba. Sőt, ő ennek az egésznek a kezdete, a közepe és a vége, mert őáltala, őérette és őbenne teremtetett minden.

A keresztény ember mindig akkor téved, amikor nincs bátorsága arra a hitre hagyatkozni, aminek szerzője és beteljesítője (Zsid 12,2) maga Jézus Krisztus. Akik meggyöngültek a hitükben, azok elszakadtak Krisztus „teljes valóságától”. Nem követik az Urat, hanem a maguk képére formálva akarják megragadni őt, hogy hazavihessék családjaikba, személyes életükbe. Így lett aztán Jézusból hol egy ember, aki már nem Isten Fia; hol pedig ellenkezőképpen Jézusnak nem volt sem teste, sem emberi valója. Hosszasan sorolhatnánk a tévedéseket. A lényeg azonban a következő: arra kell hagyatkozni, amit Jézus a tudtunkra adott. Akármilyen fölfoghatatlan is, hinni kell benne akkor is, ha azt mondja: Istentől születtetek vagy: Elmegyek hozzátok az Atyával és lakást veszünk bennetek. Akkor sem inoghatunk meg, amikor azt halljuk tőle: Én mondom: istenek vagytok. Nem szabad emberi eszünkhöz visszakozni akkor sem, amikor azt mondja a kenyérre: Ez az én testem. Ő ugyanis nemcsak a kenyérben akar valóságosan jelen lenni, ennél egyetemesebb távlatot nyit önmaga számára: Isten legyen minden mindenekben.

Görbe József plébános