Hallottatok-e már ilyet: énekelve meghalni?

Engem mindig lenyűgöz, amikor egy szépen megszólaló énekkart hallgatok. Olyan fölfoghatatlan, hogy a különböző szólamok kapnak egy-egy hangot, majd elhallgatnak, és a karvezető intésére egyszerre mindenki elkezd énekelni azon a hangon, amit megadtak neki. Az éneklés közben kibontakozó csodálatos harmónia tehát abból a hangból indul ki, amit minden énekesnek – jóllehet csak pillanatokig – magában kellett őriznie.

Akármennyire titokzatos is egy ilyen belülről induló összhangzat, mégsem lehet idegen a számunkra, hiszen mi – keresztények – mindahányan egy testnek vagyunk tagjai. Az élet nem egyezség, nem megegyezés, de még csak nem is konszenzus, hanem olyan harmónia, amiben minden megszólalhat, de úgy, hogy nem viheti el, nem zavarhatja meg a mi hangunkat, és nem is nyomhatja el semminek és senkinek a hangját. De honnan, kitől jön az a hang, amelyen nekem kell megszólalnom? Talán kívülről? Ha így lenne, akkor mindig csak kifelé kellene figyelnem. Így viszont nem lennék más, mint egy benső (szív) nélküli zörej. Ha ellenben belülről szólal meg az én hangom, akkor a harmónia nem kívül, hanem önmagamon belül kell, hogy fölzendüljön. Ez esetben a saját hangomnak befelé kell összehangolódnia. De kivel vagy mivel?

Aki Krisztusban hisz, annak mindenekelőtt az Ő hangját kell meghallania. A személyét, tanítását, életét kell követni. Aki Jézusra figyel, annak rá kell hangolódnia azokra is, akik az Úrban vannak. Hogy hogyan lehet mindenkire fülelni? Nos, erre adatott a lelkiismeret. A Megváltót csakis az követheti, aki a lelkiismeretére hallgat. Ez emeli be az embert abba a kozmikus darabba, amit nem is adhat elő más, kizárólag az egész valóság.

Sokan azt gondolják ennyi éppen elég is. Ám ez nem igaz. Jézuson és a lelkiismereten túl van még valami, amihez egy Krisztusban hívőnek még igazodnia kell. Nevezetesen azokhoz, akik az életükben megteremték a maradandó gyümölcsöt. Ők a szentek. A maradandó gyümölcs azt jelenti: eljutottak az üdvösségre, de úgy, hogy akik ismerték őket, azok igazolják: az Úr tanítása életté lett bennük. Aki őket hallgatja, aki őket látja, az Krisztust hallja és ismeri föl – az életükben. Ha ez nem így volna, akkor senkire nem kellene figyelni ebben a világban. A bensőnket senkinek a tanítása, gondolatai, élete nem befolyásolhatná. Lehetséges ez? Abszurdum! Akikre fölnézünk, azokat megpróbáljuk többé-kevésbé követni.

Ezek után térjünk vissza az első képünkhöz, a kórushoz. Maximilián Kolbe atya az auschwitzi koncentrációs táborban egy zsidó rabtársa helyett vállalta az éhségkamra elrémítő végzetét. A halálba vezető utat azonban a maga módján akarta végigjárni. A vele lévőket arra bíztatta, hogy a velőtrázó sikolyok helyett együtt dicsőítsék Istent, és énekeljenek neki zsoltárokat. Akkor is énekelt, mikor már csak egymaga maradt. Olyan dallam volt ez, ami kikezdte fogvatartói szívét. Megölték őt. Ha lett volna erejük elviselni ezt a hangot, megélhették volna a csodát: egy ember Istennek énekelve hal meg. Ez az életmű maradandó gyümölcs, mert megvan benne az igazi harmónia: az Úr tanítása, a lelkiismeret hangja, és a szentek közösségének soha véget nem érő – Istent dicsőítő – éneke.

Görbe József plébános