Nagytarcsai templom

E cikk írásakor záruló ökumenikus imahét kapcsán bizonyára sokunkban merülnek fel különböző gondolatok az ökumenéről, ennek értelméről, arról, hogy évente egy héten keresztül hallgatjuk, sőt meghallgatjuk egymást. Ezen alkalmak remélhetőleg arra jók, hogy ne érezzük a másikat oly idegennek, csodabogárnak, egy másik bolygóról jött űrlénynek vagy éppen egy elvetemült ellenségnek. Remélhetőleg ez utóbbin már rég túl vagyunk.

A Római birodalom széthullását követően az európai nemzetek megtérésével, a kereszténnyé vált Európában természetes volt kereszténynek lenni. Mindenki beleszületett.

Majd jött a nagy nyugati egyházszakadás, melytől kezdve önmaguk és a másik meghatározásaként lettek az ilyen, meg olyan egyházak. Ami akkor kettétört, azóta az évszázadok alatt tovább aprózódott, hogy Krisztus nevében szinte Krisztus nélkül tudjanak egymásra köpködni és egymást gyilkolni a Krisztus által megváltottak. A keresztény létezés biztonsága oly természetes volt számukra, mint a levegő, ami betölti a világot és ezt úgy pazarolhatták, ahogy csak akarták. Ezért aztán pazarolták is rendesen azt az életadó energiát, ami Krisztus Testét, az Egyházat folyamatosan megújítja, elevenné teszi, nem gondolván arra, hogy valójában Krisztus Testét rombolják ezzel, még, ha mindegyik fél úgymond jó szándékkal is tette, amit tett a másikkal szemben.

Most, a XXI. század elején itt állunk egy szétesett, erejét vesztett, majdhogynem csak az emlékeiből élő kereszténységgel.

Közben a világ a szétszakítottságot folyamatosan kihasználja velünk szemben, és minden alkalmat megragad az ellenünk induló támadásra.

A keresztény egyházak Európa szerte – nem túlzás – százszámra adják el templomaikat, hogy üzleteket, kulturális tereket, bicikliző csarnokokat alakítsanak ki bennük vagy éppen mohamedán központot, csak azért, mert keresztények már nem lépik át küszöbüket azért, hogy Istent dicsérjék! Hová lettél keresztény Európa?!

Krisztusban való megmaradásunk és az Őbelőle fakadó közösségeink, vagyis az egyház megmaradása nem tűrheti tovább azt a „luxust” amit eddig a keresztények egymással szemben elkövettek. Ahhoz, hogy ebben az istentelenné váló világban hiteles keresztényként tudjunk élni, a tendenciát meg kell tudni fordítani, hogy a szeretetben megélt Krisztus-kapcsolat egy másik kereszténnyel megélt szeretetkapcsolattá tudjon alakulni.

Ennek jegyében apró lépésként megállapodás jött létre a néhány lelket számláló nagytarcsai református közösség lelkésze, Esztergály Előd és Görbe József kistarcsai plébános atya között arról, hogy minden második vasárnapon református istentiszteletet tarthassanak a Bosco Szent János római katolikus templomban. Templomunkat már tavaly november óta használjuk közösen. Így nem marad ki vasárnap úgy, hogy ne hangzana el Istenünket magasztaló imádság katolikus templomunkban.

A nagytarcsai reformátusok éveken keresztül az evangélikus templomban tartották istentiszteleteiket a kistarcsai lelkész, Riskó János vezetésével minden második vasárnap délutánján. Miután Riskó János és felesége kezdeményezésére Csömör és Nagytarcsa önálló lelkészséggé vált, a református egyház új lelkészt helyezett ki a hívek gondozására, így lehetőség nyílt számukra délelőtti időpontban megtartani istentiszteletüket. Ezt azonban az evangélikus templom vasárnap délelőttönkénti foglaltsága miatt nem tudták megoldani.

Ekkor jött létre a kapcsolat József atya és a lelkész úr között. A templom közös használata azóta is gördülékenyen, és ami a lényeg, feszültségmentesen történik. Igaz, eleinte kétkedve és gyanakodva fogadtuk a szándékot: még, hogy katolikus templomban református istentisztelet!

Az Egyházat érintő, fentiekben felvázolt nagyléptékű folyamatban ez a helyi kis esemény igen apró lépés, azonban annál fontosabb, mert minden megújulás személyekre bontva lélektől lélekig haladva tud elindulni és célba érni.

Farkas István