Eucharistia

A II. Vatikáni Zsinat határozatai közt olvassuk:

A vasárnap, vagyis az Úr napja a legősibb ünnepnap. Ezt kell a legnagyobb nyomatékkal a hívek vallásos gyakorlatába ajánlani, és azon kell lenni, hogy egyúttal ez legyen az öröm napja és minden munkától való szünet napja! Ezen a napon kötelesek a Krisztusban hívők összejönni, hogy Isten igéjének meghallgatásával és az Eucharisztiának vételével megemlékezzenek az Úr Jézus szenvedéséről, feltámadásáról, így hálát adjanak Istennek, aki őket újjászülte az élőreményben, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által!

Vallási életünk 2000 éve alatt szebbnél szebb ájtatosságok alakultak ki: litániák, keresztutak, rózsafüzérek, vecsernyék, búcsújárások stb. De egy sem kötelező, csak ajánlatos! Nem így a szentmise. Az Egyház ezt nem bízza a hívek kedvére. Minden 7. életévét betöltött egészséges, katolikus kereszténynek súlyos bűn terhe alatt kötelező vasár- és kötelező ünnepnap a szentmisén való személyes részvétel. Nem elég a tévében, rádióban közvetített szentmise követése részt kell venni a teljes szentmisén, elejétől a végig. A zsinat tanítja: A szentmise mintegy két részből tevődik össze: az Ige és az Eucharisztia liturgiájából. De ez a két rész olyan szorosan kapcsolódik össze, hogy egy egységes istentiszteleti cselekményt alkot. A lelkipásztorok buzgón tanítsák meg a híveket, hogy vasárnap és a parancsolt ünnepeken, a teljes szentmisén vegyenek részt!

A régi erkölcstanok hangsúlyozták, hogy a szentmise hanyagságból történő elmulasztása halálos bűn. Pontosan kicentizték, mennyi elmulasztása bocsánatos, mennyi pedig a halálos bűn. A hívek ebből azt szűrték le, hogy egy kicsit lehet késni a szentmiséről. A Zsinat erről már nem beszél. Inkább azt hangsúlyozza, hogy kezdettől a végéig ott kell lenni. Eszerint pedig nem szabad elkésni, sőt ajánlatos pár perccel előbb megérkezni a templomba, hogy legyen idő az áthangolódásra.

Az érvényes szentmiséhez szükséges a szándék és a figyelem. Mert aki végigaludta, az nem vett részt szentmisén. Aki csak azért megy, hogy orgonaszót halljon vagy mást kísér el, az sem. Aki azért jött, hogy a templom művészi értékeit lássa, de nincs szándékában részt venni a szentmisén, nem tett eleget a parancsnak. De az sem vesz részt a szentmisén, aki végig rózsafüzérezi, vagy más ájtatosságot mormol magában (ha hangosabban, akkor még a szomszédjait is zavarja vele).

Fontos a figyelem is, hogy az eszünk ne járjon máshol, hanem bekapcsolódjunk a közös énekbe, imába. Együtt imádkozzunk a hívekkel, de a pap által mondott szöveget nem kell mondanunk. Ne forgassuk fejünket minden ajtónyílásra, hogy kik késtek el. Lehetőleg minél közelebb üljünk az áldozati oltárhoz. (Régen előre nem ülhettek a nagy bűnösök. Ennek maradványa az, hogy sokan ma is hátul bujkálnak!) A szentmise alatt nem beszélgetünk másokkal, nem köszöntünk másokat, nincs kézfogás, pusziváltás. A templomba belépve keresztet vetünk a szenteltvízbe mártott jobb kézzel, majd mielőtt a padba ülnénk, ránézünk a szentségházra és térdet hajtunk. Leülünk a helyünkre és imádságba, elmélkedésbe kezdünk, a padszomszéddal nem ekkor beszéljük meg a napi történéseket, recepteket sem itt kell cserélni, és a prédikációt sem kell kommentálni.

Hogy ne késsünk el, induljunk időben. Erre figyelmeztet a kettős harangszó. Az első (fél órával a kezdés előtt): készülj és indulj, a második: légy ott! Mise végén pedig nem illik kifelé indulni addig, míg a pap az oltárnál van, mert tiszteletlenség.

Befejezésül egy részlet Barsy Irma naplójából:

„A heti munka után legszívesebben délig hevernél, újsággal vagy könyvvel a kezedben. Hideg, szeles, barátságtalan az idő, jó ilyenkor a fűtött szobában. Nyári hőségben kirándulni hívnak, vagy a strand örömeit szeretnéd élvezni. De lehet, hogy csak egy régi halasztott levelet szeretnél megírni, kivasalni ruhádat, valami finom tésztát sütni, rádiót hallgatni, televíziót nézni. A délután a családé, a vendégé. Titokban egy kicsit alkudozol önmagaddal. Fel kell öltözni, kimozdulni hazulról, fagyban, hőségben… de ne szólj egy szót sem, képzeld magad a miséző pap helyébe, télen is fedetlen fővel, nyáron is nehéz miseruhában. Aztán mégis elindulsz a szentmisére, mert ez az egyház parancsa. Belépsz a templomba, keresztet vetsz, és valahogy minden rendbe jön. Krisztus kitárja előtted szerető szívét: jöjjetek hozzám mind, akik megfáradtatok… Csupa ragyogás, szépség vesz körül, ősi dallamok áradása, orgonabúgás, tömjénillat feledteti veled a napi gondokat. Felolvassák a napi evangéliumot, és mintha éppen neked szólna. Beszél a pap: értékes gondolatok termékenyítik meg a lelkedet, melyekre még visszagondolsz a nap folyamán. Énekelsz, beleolvadsz egy nagy közösségbe, minden gondod kívül marad, és nem is érted, miért indultál útnak oly nehezen. Uram, nem vagyok méltó… Hát nem. Csakugyan nem vagyok méltó. De az Úr Jézus kezével felemel. Boldogságérzet fog el a kis hópehely ostya láttán… Ha akarod, tiéd is lehet. Csak oda kell térdelned a gyóntatószékbe. Nem Istennek van szüksége a te gyónásodra, mert ő mindent tud. Neked van rá szükséged, hogy szembenézz önmagaddal. Ki kell húzni a szálkát ujjadból, mert ha benne marad, elgennyesedik. Megáldozol. Micsoda boldogság részese lenni az évezredes áramlásnak, titkos szent sugárzásnak, Krisztusnak! Mintha a súlytalanság állapotában lennél. A gravitáció megfordul: nem a Föld, hanem a magasság vonzását érzed. És áldod is az édes parancsot, amely ide elhozott.”

Csicsiri Ferenc