Úrmutató

Az ember hol ettől, hol attól hallja: úgy imádom ezt csinálni…, azt enni, amazt hallgatni vagy nézni stb. Hogy mit is imádnak ezek az emberek? A palacsintától kezdve mindent, ami akárcsak egy apró pici hatással van rájuk. Ráadásul úgy látszik, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. A magyar értelmező szótárban az imád szócikknél többek között ez áll: A rajongásig szeret valakit, valamit. Például: imád táncolni.

Akik így beszélnek, azokban valószínű, hogy fölmerül a kérdés: és mi ezzel a probléma? Nos mi, akik gyermekkorunkban hittan oktatásban részesültünk, úgy tanultuk, hogy csak Istent szabad imádni. Ezzel lényegében azt állítjuk, hogy az imádás, lényegét tekintve egy cselekedet. Tehát nem a (rajongó) szeretetnek egy szóbeli kifejezése (szinonimája), hanem az a tett, ami kizárólag Istennek jár ki. A Jelenések könyvében ez áll: Én, János hallottam és láttam ezeket. És mikor hallottam és láttam, leborultam az angyal lába előtt, aki ezeket megmutatta nekem. De ő így szólt hozzám: Vigyázz, ne tedd! Csak neked és testvéreidnek vagyok szolgatársa… Az Istent imádd. (Jel 22,8-9). Ebben a szövegben az imádás (proszhunészai) a leborulást jelenti – szó szerint így áll ott: estem leborulni (tudniillik az angyalnak a lábai előtt).

A világ számára érthetetlen és irritáló a hívő embernek ez a teljes önátadása (leborulása). Az Istennek szóló totális elköteleződésünkben – Istent imádó szeretetünkben – a szabadságunk föladását látják. „Kívülállóként” azt gondolják, hogy az imádás kifosztja, és megalázó helyzetbe taszítja az embert. Ők ugyanis az önrendelkezést bálványozzák. Ám közelebbről nézve, a függetlenség – az autonómia – önmagában még nem azonosítható a szabadsággal. Figyeljük csak mit ír a Katolikus Egyház Katekizmusa: Az egy Isten imádása megszabadítja az embert a magába záródástól, a bűn rabszolgaságától és a világ bálványozásától. Aki a szabadságban kizárólag a függetlenséget látja, az akár bevallja, akár nem, voltaképpen önmagába záródott. Ennek pedig biztos jele, sőt bizonyítéka, hogy a világot bálványozza. Az ételeket, a bulikat, egyszóval a világ dolgait imádja, hiszen erre szabadította föl magát.

Ha szabad akarsz lenni, ha valóban birtokolni szeretnéd önmagadat, akkor Istent imádd! Mert amikor elkezdesz esve leborulni Ő előtte, akkor nem a földbe verődsz majd, hanem átéled a szeretet misztériumát: fölfelé fogsz „zuhanni”. Így érkezel meg igazán a világba. Nem a te világodba, hanem Isten országába – abba a mindenségbe –, ami köztünk és bennünk van. Az imádat lényege tehát: a megérkezés, más szóval a találkozás.

Az imádat olyan szent cselekedet, ami az egész embert átjárja, átalakítja. Ezért mi ne is használjuk másra ezt a szót, csakis arra, amire való: bele omlani Isten valójába.

Görbe József plébános