Kisiskolás korom boldog nyarait nagymamámnál töltöttem egy dunántúli faluban. Amikor a veteményes kertben dolgozgattunk, gyakran előfordult, hogy a kerítésen túlról rikkantás hallatszott:

– Dicsértessék!

– Mindörökké! – válaszolt nagymamám, de mire fájós derekát kiegyenesítette, a mezítlábas fiúcska már az utca végén kergette a vaskarikát. (Ma már nem sokan emlékezhetnek rá, hogy akkortájt nem távirányítós autóval játszottak a fiúk, hanem egy vaskarikát egy vasdarabbal irányítva futkároztak.)

– Ki volt ez? – kérdeztem, reménykedve abban, hogy egy új játszótársra lelek.

– Nem ismerem.

Városi gyerek létemre nekem kicsit furcsa volt, hogy az idegenek sem mennek el egymás mellett köszönés nélkül. Ugyanakkor megsejtettem valamit az összetartozás biztonságérzetéből. Éppen úgy, mint vasárnaponként, amikor leülök a padba, és:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké! – kapom a választ.

Sz. Lászlóné