Az öreg plébános levele

Kedves Uramöcsém!

Káplán beosztásom első napján, amikor este lelkiismeretvizsgálatot tartottam lefekvés előtt, könnyek gyűltek a szemembe, mert erkölcsileg összevertek azon a napon, ártatlanul. De hát csak sorjában. Elmondom íme, ennek az örökre emlékezetes napomnak keserveit.

Délután 3 órakor érkeztem meg a nagyklinki állomásra, ahonnét szekéren voltam továbbmenő Nacafalvára. Alig ért lábam földet, kis köpcös alak perdült elém. Rossz állapotban lévő reverenda volt rajta, bal kezében sörtecsomós zöld vadászkalapot lobogtatva éles tenorhangon üdvözölt:

Üdvözlégy dicsőséges vértanú!

Szelíd szeretettel nyújtottam neki kezemet, és mondtam: üdvözlöm kedves Testvér!

Cinikus Márton, káplánelődöm, mert ő volt, szekérrel jött elém. Megrázta kezemet, és hangosan folytatta: Na maga is megemlegeti még a magyarok Istenét. Mert tudja meg, hogy az első plébánosa tíz oroszlán torkával, és karmával van fölszerelve.

Újmisés érzékenységgel keltem a távollévő, és még nem ismert első plébánosom védelmére: Én kérem főnökömben mindenkor Krisztusban testvéremet, és parancsolómat akarom tisztelni.

Cinikus nevetve ütött a vállamra: Lári-fári! Sárgacsőrű csiripelés ez csak! Majd másképp beszél kelmed ma estére.

Rosszallásomat kimutatandó, szó nélkül elfordultam és csomagom után néztem. Miután ládámat megkaptam és az állomásfőnök szívességből az egyik málházó talicskáján azt az állomás elé tolta, a szekeret kerestem meg. Hamarosan megtaláltam, mert csak egy állott ott és azon már fönt ült Cinikus kollégám is. A szekeres gazda illő tisztelettel megsüvegelt: Isten hozta a Tisztelendő Urat! – mondta. Jó egészséget kívánok munkájához. A kezemet nyújtottam neki. Előbb megtörölte tenyerét a nadrág szárába és csak azután parolázott velem.

Fölkecmélődtem a kocsiba és miután ládámat a saroglyában elhelyeztük, elindultunk. Ekkor láttam csak, hogy szekerem föl van díszítve. A lovak szerszámához zöld gallyakat tűzött a fuvaros, ostora nyelére pedig egy bokréta tubarózsa volt kötve. Jól esett ez a figyelem. Íme, gondoltam magamban, szeretni fognak engem Nacafalván. Föltettem, hogy a szeretetet én is türelmes megértéssel viszonzom majd.

Alig tettünk néhány kerékfordulást, Cinikus kollégám a helyi viszonyokról kezdett beszélni. Nem akartam meghallgatni és az iskolában tanult módon félbeszakítottam megindult beszéd folyamatát, és megjegyeztem: Bármit beszél kollega úr, én csak amondó vagyok, hogy ez a krumpli itt az útmentén, igen jól meg van kapálva.

Cinikus ajkába harapott. Észrevette rendreutasításomat. A szekeres gazda azonban hátrafordult és megjegyezte: Nem krumpli az, instálom, hanem paradicsom. Láttam tekintetén és kiéreztem hangjából, hogy nagyot estem a szemében. Pap létemre, kiben a tudás tökélyét vélte, íme ilyen tudatlannak mutatkoztam.

Közben befordultunk a szőlők közé és a láthatáron már föltűnt Nacafalva karcsú tornya. Elgondolkodtam, onnét hirdetem majd az igét. Egyszer csak hangos kiáltozás riasztott föl üdvös gondolataimból. Az egyik szőlőből három úriember tartott kocsink felé. Az egyik piros képű gömböc emberke volt, a másik hórihorgas meszelőnyél, a harmadik, pedig nagy behemót alak. Látszott, hogy vártak bennünket. A szekér megállott és a nagy behemót előlépett.

Üdvözöllek komám, kezdte pityókosságtól akadozó nyelvvel, mint a község jegyzője és a mindenkori káplánok cimborája és védője. Hűséges társaid leszünk a pohárnál, harminckétlevelű bibliaforgatásban és a gazdád megrendszabályozásában. Éljen! E furcsa szónoklat után leszedtek a kocsiról. Bemutatták a másik kettőt is: a nagy nyurga a kántortanító volt, a kis gömböc, pedig a lódoktor.

Cinikus kolléga fanyar arcfintorral legyintett nékik: Bevásároltatok! Nem tudom mire mentek majd vele. Nagypénteki prédikációt tart majd ez néktek a pohárkoccintáshoz is. No, no, vélekedett a kántor, majd kineveljük!

Beljebb kerültünk a szőlőbe, ahol terített asztal és telt kancsók vártak bennünket. Kényszeredett udvariassággal foglaltam helyett közöttük és észrevettem, hogy tartózkodó viselkedésem lehűtötte őket. A beszélgetés erőltetetten folyt és mindig csak a principálisomat (első plébánosomat) kárpálta (korhol valakit). Kivettem szavukból, hogy Nacafalván éles harc dühöng a községháza és a plébánia között, amely harcban szövetségesek voltak eddig a fővezérséget betöltő jegyző oldalán a kántor és a káplán is. Most azt várták, hogy én is közébük állok. Néhány koccintás után indítványoztam, hogy induljunk. Valamennyien velem akartak tartani a szekéren. Nem lehetett kifogásom ellene, hiszen községi fuvarban szállítottak magamat is.

Előre mentem és megálltam a szőlő gledicsia kerítésénél, hogy a többieket megvárjam. Hallottam amint a fuvaros a jegyző kapásával beszélgetett. Aztán, hogy mutatja? – kérdezte a kapás. Hitvány biz az. Csak hálni jár bele a lélek. Azután meg tudós se lehet nagyon. Még a paradicsomot is krumplinak nézte. Nem tudom, mit tanult az iskolában? Megértettem, rólam van szó. Azután nagy üggyel, bajjal fölkászálódtunk a kocsira. Az ülésre hárman kerültünk: a jegyző, meg a kántor, közbülsőnek én. A lódoktor a saroglyába telepedett, Cinikus meg a fuvaros mellé. Pityókos volt valamennyi.

A községbe érve, sok falubelivel találkoztunk. Estefelé volt és sarjút hoztak haza a jószágnak. Cinikus fölhívta a figyelmemet egy öregasszonyra, aki az egyik ház előtti padon ült és a fejét csóválva szemlélt bennünket. No kollégám, magáról tudni fogja holnap már mindenki, hogy részeges kancsó. Náncsi néni, az olvasó egylet elnöknője addig kiharangozza.

Végre megérkeztünk a plébánia elé. Az ablakban állott a principálisom. Sovány, vércseképű, ősz ember. Amint meglátta a társaságomat, visszahúzódott. Letettek a kocsiról ládástól. Cinikus a jegyzőhöz ment vacsorára és hálni. Elköszöntek tőlem, de a jegyző utánam kiáltott: Vacsora után jövünk érted!

Beléptem új otthonom kapuján. A verandán magas öregasszony fogadott. Később megtudtam, hogy a plébánosom özvegy húga. Reszkető hangon tett szemrehányást: Szent Isten! Hogyan jöhetett ezekkel? Lesz most hadd el hadd! A kancelláriát (plébánia hivatal) kerestem. Bekopogtam, de nem szólt senki. Benyitottam. A szoba közepén principálisom állott. Dicsértessék a Jézus Krisztus, köszöntem illő alázattal. Van szerencsém alázattal bemutatkozni… Itt szavamba vágott új főnököm: Kicsoda maga? Az új káplán? Szép kis káplán! Részeg kompániával állít be hozzám! És hozzá kikkel? Halálos ellenségeimmel! De kérem szépen…akartam kimagyarázni a dolgot, ámde principálisom letorkolt: Egy szót se! Majd a püspöknek megfelel érte. Még ma megírom a feljelentést. Most pusztuljon a szobájába.

Megkerestem a káplánszobát és lerogytam annak a két szék közül az egyikére, amelynek nem volt kiszakadva a nádfonala. Gondolkodni sem tudtam, csak ültem lesújtottam. Egyszer csak benyitott hozzám a szolgáló és vacsorához hívott. Az ebédlőbe érve, újra magyarázatot akartam adni, de principálisom rám kiáltott: majd a püspöknek mondja el. Még ma megírom a följelentést. Torkomon akadt a szó és alig ettem valamit. Velem szemben a plébános úr öreg nővére ült és láttam, hogy e jó lélek szánalommal néz rám. Alig vártam az asztalbontást. Szobámba mentem, világot sem gyújtottam, bezártam az ajtómat, ablakomat. Öt perc múlva szörnyű dörömbölés hallatszott ablakomon. A jegyzőék jöttek értem. Meg sem mozdultam. Egy ideig zavarogtak, végül elkotródtak. Hallottam a jegyző hangját: megállj te csipás, megkeserülöd még ezt! Mi nem kellünk neked, hanem azzal a vén zsugorival szövetkeztél össze ellenünk.

Amikor elvonultak világot gyújtottam és imádkozni kezdtem. Kisvártatva halk kopogás hallatszott ajtómon. Káplán úr! – susogta egy hang. Kinyitottam az ajtót és a plébánosom öreg nővére állott előttem. Egy csupor tejet és nagy karéj kenyeret nyomott a markomba. Láttam, hogy nem vacsorált, mondta jóságosan, de utána sebtén elsuhant a konyhába vivő ajtó felé, mert az iroda felől léptek hallatszottak. Ijedten tekintettem arra és a plébánosom állt előttem. Ki volt itt? – kiáltott rám haragtól reszketve. Valami női alakot láttam. Micsoda káplán maga? Az első este fehérszeméllyel trafikál a káplánszobában? Még ma megírom a püspöknek a feljelentést. Megfordult és becsapta maga mögött a kancellária ajtaját. Szólni sem tudtam. Visszatántorogtam szobámba. Letettem a csuprot az asztalra s magam pedig az ágyra borultam – sírva.

Félóra múlva lehiggadtam és átgondoltam káplánságom kezdőnapját. Ezer szent tervvel, buzgósággal telve jöttem ide, és íme megtépázott becsülettel, tönkretéve állok a kezdet kezdetén. Tekintélyemnek vége a nép előtt, mert hogyan néznek arra a káplánra, aki a krumplit sem tudja megkülönböztetni a paradicsompalántától? Becsületemnek vége, mert Náncsi néni kiharangozza a faluban, hogy részeg személyek társaságában tartottam meg bevonulásomat is. Principálisom szóba sem áll velem, mert szerinte ellenségeivel paktáltam össze. A község vezető embereit sértődötten ellenségeimmé tettem. Sőt még a főpásztorom előtti tisztességemnek is befellegzett, mert most írja főnököm a följelentést, amely szerint első estémen is fehérszeméllyel trafikáltam a káplánszobában.

Bizony, Uramöcsém, az első kápláni éjszakáján semmit sem aludt barátja: az öreg plébános

(Dr. Czapik Gyula egri érsek írásából összeállította Somlai József ny. plébános)

folytatjuk