Az öreg plébános levele

Kedves Uramöcsém!
Előző levelemben felemlítettem, hogy a nacafalvi plébánosom a hirtelen vérmérséklet iskolapéldája volt. Állandóan fölöslegesen őrölte erejét, fölösleges cselekedetekben. Ellenséget vélt mindenfelé, de védenceket is keresett. Miután főpásztoromtól a látszólagos büntetést megkaptam, miután a jegyző társaival ellenem szegődött, főnököm mellém állott. Délben és este végighallgattam a községháza elleni kirohanásait. Közbe-közbe udvariasságból hümmögtem egyet-egyet, amit ő zajos helyeslésnek és az együttérzés bizonyításának tulajdonított. Az ellenségeskedés segédi feladatához azonban sehogyan sem volt ínyem és azon törtem a fejemet, miként fordíthatnám plébánosom érdeklődését a lelkipásztori munka, termést hozóbb tájai felé.
Segítségemre sietett egy katolikus újság a Havi Közlöny, melyben érdekes cikket olvastam. Az élet szikláin megkopott emlékezetem nem őrizte meg ugyan írójának a nevét, de annyit közölhetek, hogy a faluszéli keresztek, meg a templomtéri szobrok elmaradottságát kifogásolta. Ezeknek művészibb alkotásokkal való kicserélésére biztatta a papokat. Elolvasása után szerény magam is nagy elhatározásra ébredtem.
A nacafalvi templom háta mögött egy kis dombocskán állott Nepomuki Szent Jánosnak a szobra. Annak idején állították még föl, amikor az ezerhét-százas évek végén cseh katonák voltak beszállásolva falunkban. Plébánosomtól megtudtam, hogy a plébánia évkönyve szerint véres helyi nevezetessége is van annak a szobornak. Az akkori plébános feljegyezte, hogy a szobor felszentelésének napján a cseh katonák agyonütöttek egy falubeli le­gényt, mivel ő kétségbe merte vonni Ne­po­muki cseh nemzetiségét, állítván, hogy ha igaz volna, nem lehetett volna szent. A falubeli legények viszonzásul négy cseh legényt bicskáztak le, holt-testeiket kiterítgetvén a szobor elé. Plébánosom igen nagy tisztelettel vette körül a jeles vértanút, Nepomuki Szent Jánost, mert – az ő szavait idézem, és ne engem vonjon érettük felelősségre Uramöcsém, – „cseh és kanonok létére mégis szentté lett.”

A kistarcsai Nepomuki Szent János szobor

Hát ehhez a szoborhoz fűződik az én első egyházművészeti újításom em­léke. Abban az időben mészkőből fa­rag­ta ki valaki, aki talán jobban ért­he­tett a trombita billentyűinek ille­ge­té­séhez, mint a szobrászathoz. Munkájá­ból csak a törzse maradt meg káplán­ko­romra, de az is ijesztően hatott. Csípőjétől a talpáig kisebb volt, mint derekától a nyakáig. Kezeit, pedig ször­nyű nagyságúra véste a faragó. De ez még csak hagyján. A feje még ennél is ijesztőbb volt. A már említett le­gény­virtuskodás után a helybeli had­vezetőség által ráncba szedett fiatalság te­hetetlen dühében a Nepomuki szob­ron állott bosszút. Letörték a fejét és el­lop­ták. A plébánia évkönyve szerint egy ideig csonkán éktelenkedett a szo­bor, amíg a helybeli fazekas másikat for­mált a letört fej helyébe. A mészkő­törzs nyaka táján lyukat véstek, ebbe fapöcköt szorítottak és ennek kiálló ré­szére húzták az agyagművész alkotá­sát. Igaz, hogy már a második télen szétszívta a fagy, de a szóban forgó fazekas család egyéni kiváltságának tartotta, hogy minden harmadik évben új fejet készítsen Szent Jánosnak.
Nacafalvai káplánkodásom má­so­dik hónapjában ép időszerűvé vált a fejcsere. Ragyás-Csúri Bence, a fazekas család trónörököse remekbe készítette. Jó szívvel cselekedett. Nem spórolt az agyaggal, mert akkorára formálta, hogy valamicskével nagyobbra sikerült a szobor törzsénél is. A korongon először egy gömböt kerekített. A körmével és bicskával szemet és szájat karcolt bele, orrot, pedig a kancsók füle módjára ragasztott reá, aztán szakállat fröcskölt hígabb agyagból és huszárbajuszt is pödörintett hozzá. Sőt még birétumot (temetésen használható papi sapka) is formált a tetejébe, amennyiben ilyennek lehet nevezni azt a gúla alakút, amely toronysisak módjára meredt ki a fejgolyóból. Az arcot a köcsögök sárga mázával vonta be, szemöldökét, szakállát és bajuszát fekete, birétumát, pedig zöld festékkel ékesítette. Szép mázosra kiégette műalkotását és egy szombaton este a szobortörzsre peckelte. Elhatároztam, hogy nem fogom tűrni ezt a szörnyű alkotást, hanem áhítatgerjesztő műalkotást állítok helyébe.
Vasárnap este elmondottam tervemet a plébánosomnak. Ellenezte. Mi-dőn azonban meghallotta, hogy az új szoborhoz közadakozás útján akarom előteremteni a költségeket, tudni sem akart az egészről. Jövedelme elleni merényletnek minősítette szándékomat, mert hívei ismeretében, biztosra vette, hogy aki a szoborra fog adni, emberöltőre mentesnek érzi majd ma-gát a párbér szolgáltatás (egyházközségi hozzájárulás, adó) alól. Plébánosom beleegyezése nélkül le kellett tennem egyházművészeti tervemről. Szájamat azonban nem foghatta be a főnököm.
Estefelé beállított a plébániára Ragyás-Csuri Bence, a Nepomuki fejeket szállító fazekas család legidősebbje. Épp én is ott tartózkodtam. Tiltakozott ellene, hogy én a szószékről lepocskondiáztam az ő alkotását. Plébánosom csitította, hogy legyen nyugodt, ő nincs a Nepomuki szobor ellen. Megmondta a jegyző úr is előbb a körben, folytatta a fazekas, hogy garázdaság, amit a káplán úr csinál. Annyit mondok, hogy jaj, a káplánnak, ha hozzá mer nyúlni ahhoz a szoborhoz! Plébánosom, mintha megcsípték volna, midőn ezeket hallotta. Élénken kérdezte: Ki mondta azt, hogy jaj, a káplán úrnak? Én is mondom, meg a jegyző úr is mondotta, hangzott a válasz. Plébánosom kiegyenesedett. Széchenyi beszélhetett olyatén kép, amikor az Akadémiát alapította, mint ahogy ő kijelentette: Káplán úr! A Szent János szobor helyére újat állítunk. Az összes költségeket én viselem. Te pedig Bence mondd meg a jegyzőnek, hogy a községházán parancsoljon, de a templom körül én vagyok az úr!
Ezzel a nacafalvai egyházművészet reformja elhatároztatott és megkezdődött az a küzdelem, amelyre még ma is keservesen és bánattal gondol kedves Unokaöcsémnek, azóta lehig-gadt testvére Krisztusban: az öreg plébános.

Dr. Czapik Gyula egri érsek írása alapján összeállította Somlai József ny. plébános
(Fotó: Lauer)