Öreg plébános levelei

Kedves Uramöcsém!

A Nepomuki szobor ügyét, mint múlt levelemben megírtam, valahogy befejeztük tehát. De csak az iratokban. A lelkipásztori életben mélységes szakadék volt a plébánosom és a nép között. Főnökömmel együtt én is lehe­tet­lenné voltam téve a nép előtt. Tudták és nem bocsátották meg, hogy szoborcsere eszméje az én agyamban született meg és azt is tudták jól, hogy az ügy egyházhatósági elintézése nem adott nekünk babért, sikert.

Most annyi tíz évek után visszagondolva, szemrehányást teszek önmagamnak, hogy akkoron nem ipar­kod­tam Nacafalva híveinek elfordult szívét visszaszerezni. Arra nem volt sem kedvem, sem bátorságom, hogy a jegyzővel harcba szálljak, de arra sem, hogy a hívek lelkéhez hathatósabb mun­­kával, a szeretet kimutatásával kö­­ze­lebb férjek. Plébánosommal együtt bezárkóztunk a plébániára. A keresztelésre hozott gyerekeket megkereszteltük, a bejelentett halottakat eltemettük, az esketéseket elvégeztük. Néhanapján vendégbe is hívtak és oda is elmentünk. Egyszóval úgy éltünk, ahogy minden, kevés buzgalommal, és a hiba elkövetésében vétkes lelkipásztor menteni szokta magát: kötelességünket teljesítettük.

Elmélkedéseim végén mindennap erős ígéreteket tettem. Esténként azon­ban a lelkiismeretvizsgálatkor min­dennap az ígérgetések beteljesedését hiányoltam. Egyik napon akkorát elmélkedtem, mint két jezsuita szerzetes, és azt az ígéretet hoztam ki belőle: tovább itt nem maradok, mert ez a környezet buzgóságom szárnyainak le­kötője. Bementem plébánosomhoz. Elő­adtam neki az ügyet: el akarok men­ni. Azonnal láttam benne fölgerjedni a régi indulatot, amely azonban már nem volt olyan erős, hogy kitörjön. Lelohadt. Szinte keserűen foglalta bele ebbe a pár szóba az egész észrevételét: Hát elhagy! Egyetlen megértő káplánom volt eddig. Fölkelt és bement a másik szobába és becsukta az ajtót. Magamra hagyott az irodában.

Visszamentem a szobámba. Szí­vem mélyén ott sajgott a tudat, hogy meg­bán­tottam plébánosomat. Tud­tam, hogy teljes fokon ő a hi­bás a naca­falvai lelkipász­tori munka áldatlan ál­la­­potának, sőt még annak is, hogy én, az egyébként kész­séges fia­tal pap, a lelki­pásztori munka sem­mittevőinek sorába kerül­tem. Fájdalmamon azonban di­a­dal­maskodott reggeli sikerült elmélkedésem elhatározá­sa: In­nét kiszakítom magamat min­den­kép!

Másnap szekeret fogadtam és beko­csi­káztam Nagyklinkre. Ott fölszáll­tam a vonatra, hogy a püspöki szék­városba utaz­zam. Az állomáson találkoztam Dudler Gyárfással, a nagyklin­ki hitoktatóval. Hírből már ismertem őt és azt is tudtam róla, hogy évek óta a nagyklinki johannita (a középkorban alakult szerzetesrend) temp­lom min­de­nes atyja. Ha tömeges gyóntatás van, ha ünnepi szónok kell, ha színda­rab­rendezésről van szó, ha búcsút ve­zet­nek, Dudler Gyárfás mindig kéznél van. Mint hitoktató is híres volt. A gyerekek rajongtak érte és még nagy gimnazista korukban is, fölkeresték.

A vonaton bemutatkoztam neki. Elmondtam hamarosan, hogy mi járatban vagyok: Elhelyezésemet kérem. Dudler testvér is föltárta útjának célját. Húsz éves pap már és most egy kis plébániát szeretne szerezni, annál is inkább, mert szülei megöregedtek az élettel való küzdelemben és rája szorultak. Nagyklink mellett, Leveles községnek plébánosi helye megüresedett. Ennek betöltése jórészt a johannitáktól függ, akik a legutóbbi időkig azt a plébániát vezették, de rendtagok hiányában lemondtak róla. A főpásztor rendesen meg szokta kérdezni a johanniták rendjét, amikor ezt a plébániát betölti. Dudler testvér egy ajánlólevelet mutatott, melyet az ottani rend vezetője írt érdekében. Bizakodva mondta: remélem lesz ered­mé­nye az ajánlásnak.

Beérkeztünk kettesben a püspöki székvárosba. Jelentkeztünk a püspöki iroda igazgatójánál, elmondandó neki kérésünk tárgyát. Dudler ment be előbb, mint idősebb. A nyitott ajtón keresztül akaratlanul is meghallottam minden szót, amit bent beszéltek. A levelesi plébániát akarja, szólt finoman, tompított hangján a püspöki iroda igazgatója. Sajnos elkésett már. Tegnap volt itt a Johannita rend tartományfőnöke és Szlovák káplán részére kérte. A püspök úr beleegyezett és azonnal ki is állítatta számára az ideiglenes plébánosi okmányt. Már meg is kapta a címzettje. Dudler néhány pillanat múlva kijött és csak annyit mondott lehorgasztott fővel: Elkéstem. Más kapta meg. Megyek vissza.

Közben bement az igazgatóhoz a titkár, holmi hivatalos ügyben beszámolni. Nem követek el most már titoksértést, ha az események után annyi esztendővel elmondom, mit hallottam akaratlanul is. Az évek sora ugyanis fölvágta már a természetes titoktartás pecsétjét. Nem értem ezeket a johannitákat, szólt az irodaigazgató a titkárhoz. Ez a szegény Dudler évek óta ott dolgozik a nagyklinki rendház körül. Hűséges hozzájuk és háromannyit végez, mint egy-egy johannita. Most megüresedett a levelesi plébánia és az ottani vezető Dudlert ajánlotta rá. A tartományfőnökük azonban szokatlan nyomatékkal Szlovák Istvánt ajánlotta. Én pedig nagyon értem, felelt a titkár. Ez a Dudler valóban Dudler. Esztendők óta ott dolgozik hűségesen náluk, rendjüknek és minden tagjának jó barátja, de Szlovák közismereten ellenlábasuk. Szidja őket, mint a bokrot. Ha most a johanniták közvetítésével megkapja Levelest, betömik a száját, megszabadul­nak tőle. Így ők adnak neki plébániát, ezzel lekötelezettjükké teszik. Dudler továbbra is jó ember marad és Szlovák is azzá lesz. De hát ez az elemi tisztesség? Elégedetlenke­dett az irodaigazgató úr. A titkár így ér­velt: a johanni­ták, úgy látszik, az okos­ságot ennél ma­ga­sabb rangú erény­nek tartják. Avagy pedig a tarto­mány­főnökük az ellenségszeretetről elmélkedett, mely után Szlovákot aján­lotta. Ő ezt most hősies cseleke­det­nek tartja és érdemei közé sorozza. Sőt még külön érdemnek tudja be talán, hogy alkalmat adott Dudlernek a lemondásra és további nyomorgásra.

Nemsokára én is bekerültem az iro­da­igazgató úr színe elé. Elmondtam jö­vetelem célját és kértem kegyes támo­gatását elhelyezésem ügyében. Legyen türelemmel, felelte az iroda­i­gaz­gató. Nem mondok titkot, hiszen ön is tudja, hogy az esperes úr plébánosának más plébániára való áthelyezését tanácsolta. Mihelyt megüresedik egy olyan plébánia, amelynek népe megérdemel egy ilyen tüskés lelkipásztort, áthelyezzük és akkor ön is menni fog. Addig azonban maradnia kell, mert ön az első káplán Nacafalván, aki ellen az ottani plébános csak egy följelentést adott be és akit azóta meleg szeretettel vesz körül. Örülünk, hogy a nacafalvai veszekedések között legalább maguk ketten megértik egymást és nekünk is békét hagynak.

Kedves Uramöcsém! Mintha fejbe kólintottak volna, úgy ültem ott az igaz­gató asztala mellett. Íme, szabadul­ni akartam a semmittevés tespedésé­től, de nem sikerült. A titkár úr azon­ban aki jelen volt a tárgyalásomnál és aki úgy látszik, megértette jó szándékomat, segíteni akarván rajtam egy gondolattal közbevágott: ha a plé­bánosa kérné az áthelyezését, akkor talán tehetnénk valamit. Igen, szólt az irodaigazgató, abban az esetben megkí­séreljük az ügyet, de így örü­lünk, hogy legalább a káplán­jával békében van a nacafalvai plébános.

Eltávoztam a püspökségről, mert ezek után fölöslegesnek tar­tottam, hogy a főpásztorom előtt megjelenjek ké­résemmel. Levertségemet elszántság és tettrekészség váltotta fel. Tehát az kell, hogy a plébánosom ne tűrjön Nacafalván? Hogy békétlenség legyen közöttünk? Az én buzgóságom újraélesztése semmi? No hisz azon igen könnyen lehet segíteni!

Vonatindulásig bolyongtam a püspöki székváros utcáin és különbözőbbnél különbözőbb terveket ková­csol­tam, hogyan eszközöljem ki plé­bá­no­som elhelyezésemet, kérő levelét. Vándorlásaimban egy hangszerkereskedés elé értem. Elkeseredett ötletem támadt. Bementem és megvettem egy billentyűs trombitát a hozzá szükséges kottaiskolával együtt.

Ezzel a hóna alatt tért vissza Nacafalvára a kedves Uramöcsém barátja: az öreg plébános.