Öreg plébános levelei

Kedves Uramöcsém!

Nacafalvára visszaérkezvén, előbb ifjú dühömet kellett kifúnom, mielőtt terveim megvalósításába kezdhettem. Ifjú elképzelésemet, álmaimat nagyon megsértette az irodaigazgató úrnak ama állásfoglalása, mellyel a közeli tétlen életből való szabadulást nem vette elhelyezésem elfogadható okául. Én azt véltem, hogy a lelkek boldogulása a legfőbb törvény és akkor mégis azt kellett tapasztalnom, hogy az íróasztal mellett másnemű mérlegeken kezelik a kéréseket. Ma már belátom, hogy nem volt egészen igazam; hiszen mi lenne az egyházkormányzatból, ha minden kis káplánkának eszméjét mindenesetben felkarolnák. A bábeli torony építése szervezett munka lenne ahhoz képest, ami a fiatalság kívánalmainak aprólékos teljesítéséből következnék.

Le-föl jártam négylépéses káplánszobámban és időnként megállottam az annak főhelyén függő feszület előtt. Plébánosomnak nem akartam elmondani a velem történteket, más emberrel meg már nem érintkeztem Nacafalván és így csakis Üdvözítőmnek panaszkodhattam.

Látod Uram, hogy dolgozni szeretnék! Látod, hogy megtettem mindent az itteni buzgóságot bilincsbekötő viszonyok közötti szabadulásra. Miért engeded Jézusom, hogy a háborítatlanságot mindenekfölött kedvelő és a lelkesedést nem mérlegelő kéréseket hivatalnokok rendezzék a Sátán országa elleni harcunkban? Üdvözítőm, nézd az én éretted küzdeni vágyó papi buzgóságomat egy ilyen hivatalnok ide, ebbe a nacafalvai gyűlöletpocsolyába taposta, ahol tétlenségre van kárhoztatva.

És tudja Kedves Uramöcsém, mit felelt erre a mi Legfőbb Pásztorunk a keresztről? Ma, higgadt lélekkel és egy hosszú élet meredekén, tapasztalatban a dolgok fölé emelkedett gondolkodással, így olvasnám le szájáról a feleletet.

Haszontalan, semmirekellő szolga! Nem tudod, hogy a katonának ott kell harcolni, ahová állítják? És te ott akarsz küzdeni, ahol te állapítod meg helyedet? Haszontalan, semmirekellő szolga! Nem tudod, hogy az én országom a lelkekben vagyon és Nacafalván seregestül vannak ilyenek? Haszontalan, semmirekellő szolga! Nem tudod, hogy az elöljárónak akkor is kell engedelmeskedned, amikor rendelkezése ellenkezik a vágyaiddal? Nem tudod, hogy a kormányzás nem pillanatnyi szükségletek szerinti össze-visszarángatás, hanem bölcs elrendezés, amelyben egy-két hónap, sőt esztendő várakozása nem a nemtörődömség jele, hanem az okos kivárásé? Ne a szobád padlóját koptasd itt, hanem az eddigi viselkedéseddel szakítva menj a hívek közé és addig is kísérelj meg érettük minden lehetőt, amíg máshová nem szólít Püspök-atyád parancsa. Akarj inkább engedelmeskedni, mint áldozattá lenni! Ezt tudnod és követned kellene!

Akkor azonban szertelen fiatal fantáziával egészen más szavakat adtam én a Megfeszített ajkára! Szegény megpróbált fiam, – véltem hozzám szólni az isteni Mestert – sajnállak, mert nagyra hivatott erőd ide kényszerít ebbe az áldatlan fészekbe. Sajnállak, mert éppen azok nem sietnek segítségedre, akiknek hivatásuk és kötelességük volna. De segíts magadon és én is megsegítlek!

És én elhatároztam kedves Uramöcsém, hogy segítek magamon. Ennek módjához a titkár úr megjegyzése adta az irányítást. Azt mondta ugyanis az irodaigazgató szobájában, hogy elhelyeznének Nacafalváról, ha plébánosom kívánná. Hát ezt a kívánságot akartam én, a fiatal káplán huncut észjárással kierőszakolni. Visszatérésem után négy napra akcióba léptem.

Plébánosom szokása volt, hogy ebéd után egy kis pihenést tartott. Ilyenkor bezárták a kaput és a házban, moccanni sem mert senki. Még a Bodri kutyát is átvitte az udvaros a zöldségeskertbe és hozzáláncolta a kimondottan erre a célra összeeszkábált ólhoz, nehogy vakkantásával zavarni merészelje a plébános úr nyugodalmát.

Mondom a negyedik napon megkezdettem elhelyezésem kikényszerítési fur­fangját. Szent meggyőződésem volt, hogy üdvös dolgot hajtok végre, hiszen a lelkem buzgóságának megmentéséről van szó és az eszköz is, amelyet alkalmazni valék, lelkiismeretem akkori ítélete szerint közömbös volt.

Nevezetes napon ebéd után megvártam a ház elcsendesedését, elővettem a püspöki székhelyen vásárolt hat billentyűs trombitát. Nem voltam túlságosan nyápic alak akkor sem, tüdőt pedig olyant adott a Teremtő a mellkasom mögé, hogy ha az Ószövetségben születtem volna bele Áron nemzetségébe, valószínű ezüstharsonás lettem volna a karban. Ámde akkor a jeruzsálemi szolgálatba lépés előtt bizonyosan kioktattak volna a trombitálás módjára, holott az én kispapi nevelésembe ezt a hangszert nem vették be az istentiszteleti hangszerek közé. Így bizony annyit tudtam én ehhez a szerszámhoz csupán, hogy az elején kell fújni és aztán az ujjaimmal meg billegtetni lehet. Elkeseredetten nagy levegőt vettem és beleszusszantottam. Magam is megijedtem attól a zajtól, amit ilyeténképpen csaptam. Mert hát hangnak még a legnagyobb botfül sem nevezhette azt a zenebonát, amit kihoztam belőle. Célomhoz azonban így is nagyszerűen működött e zeneszerszám. Kinyitottam szo­bám ajtaját, ablakát és újra nekifohászkodtam, de most már billentyűket is nyomogatni kezdtem. Bró-hő-hi-nyi-kriksz-huhuhú… valami ilyenféle bömbölésből, csikorgásból, nyekergésből, brugozásból összetett idegtépő hangkáosz bődült ki zenei szerszámom csövén.

Bodri kutya meghallotta muzikális kísérletezésemet és dühös ugatásba kezdett. Reagálását átvette a szomszédok valamennyi házőrzője, sőt mindkét tehenünk is élénken tiltakozott ellene az istállóban. Végül a templom körüli füvön delelő libák is tudomást szereztek szobám eseményéről és elkeseredetten gágogván, megindultak a hang forrása, káplánszobám ablaka alá.

Még két-háromszor nekibuzdultam gyors egymásutánban a muzsikálásnak és ugyanannyiszor felelt rá a természet környékbeli kórusa. Ép a negyedik fúváshoz vettem a levegőt, amidőn lenge magyarban megjelent ajtómban a plébánosom.

– Mi az? Megőrült? – kérdezte magából kikelve.

– Nem én kérem, csak gyakorlatozom – válaszoltam a legnagyobb nyugalmat erőszakolva magamra.

– Ez gyakorlat? Ezt az éktelen rotyogtatást nevezi maga gyakorlatnak? Azonnal hagyja abba! Ha nem, hát akkor összetöröm azt a krákogó szerszámot rivallt rám, haragtól remegő plé­bá­nosom.

Ujjongott bennem a lélek. Nagyszerűen halad az ügy, örvendeztem magamban. Sőt biztatva szólottam ön­lel­kemhez: csak ügyesen! Most üsd ipse a vasat, illetve plébánosom idegeit! Teljes nyugalommal válaszoltam: Elsősorban kikérem magamnak, hogy ezt a trombitát krákogó szerszámnak ócsárolja főtisztelendősége. Ez kérem egy igen tisz­tességes hangszer a lélek felüdítésére. Hasonlóképpen tiltakozom az ellen, hogy zenei gyakorlataimat lebecsülve rotyogtatásnak nevezi plébános úr. Igaz, hogy még ma nem tudok tiszta hangot kicsikarni kürtömből, de csak egy hónapig kegyeskedjék megértő türelemmel lenni, és én kezeskedem, hogy négy hét múlva a Rákóczi indulóval fogom gyönyörködtetni főtisztelendőségedet.

Plébánosom azonban mit sem méltányolta szándékaimat és az általuk kilátásba helyezett zeneművészeti gya­kor­latokat, hanem szinte elképedve da­dog­ta: Tisztességes hangszer? … Négy hét? … Végül visszanyerte régi énjét, trombitám rikkantását is túllicitáló energiával dörögte felém: Majd adok én magának Rákóczi indulót! Én fújom a Rákóczi indulót és maga pakolni és vonulni fog! Negyedórán belül megírom a püspöknek, hogy vigye innét, még ha magam maradok is. Ez nem kaszárnya és nekem nem kell kürtös.

Kedves Uramöcsém! Majdnem plébánosom nyakába ugrottam ezek hallatára. Hiszen csak ezt akartam én! El­nyomva azonban örvendezésemet, to­vább szuszogtattam és krákogtattam trom­bitámat, nehogy letegyen plébánosom elhelyezéskérő fenyegetéséről. Csak akkor hagytam abba a zenebonázást, amikor az udvarost láttam plébánosom levelével a postára menni.

Hogy mi lett a levél következménye, arról majd legközelebb számol be Kedves Uramöcsémnek: az öreg plébános

Dr. Czapik Gyula egri érsek írásából összeállította Somlai József ny. plébános