Öreg plébános levelei

Kedves Uramöcsém!

Múltkori levelemet annak leírásával végezém, hogy nacafalvai plébánosom trombitagyakorlataim miatt elhe­lye­zésemet kérte főpásztoromtól. Az eziránti kérő levél elküldését követő napon, ebéd után megismételtem zeneművészeti gonosztettemet. Isten látja lelkemet, nem valami szívesen tévén. Magamnak sem szol­gált lelki gyönyörömre az a pokoli hang­zavar, amelyet rézszerszámomból kifúj­tam, de hát tudja kedves Uramöcsém, mely célból cselekvém mindezeket.

Nevezett ebéd után a káplánszoba ablakát és ajtaját föltártam, magam, pedig középre ülvén, nagy lélegzetet véve belefújtam a billegetős szerszámba. Nem tudtam, hogy a „gyakorlat teszi a mestert” bekövetkezése miatt, vagy pedig a „a csacsi is nyikkant hébe-hóba tiszta hangot” címen, de már tűrhetőbb visítást adott zeneszerszámom. Megbődítettem vagy háromszor-négyszer, midőn a káplánszoba ablakában egy alak tűnt fel. Bekönyökölt az utcáról és érdeklődve nézte erőlködésemet. Ümögi Péter volt a község egyik úgynevezett „célszerű polgára.” Valamikor Königrétznél hagyta egyik lábát, ahol is ezred trombitás minőségben lelkesítette az osztrák-magyar seregnek hadfiait. Székely országból származott hozzánk, és mint srófos eszű góbé (furfangos székely földműves, csavaros eszű ember) a falu mindenese lett. Övé volt a kondási tiszt (disznópásztor) is, amelyet azonban már nem, ő személyesen töltött be, hanem két kamasz fia útján, ő maga, pedig a foltozó suszter (cipész) mesterségét űzte. Miként a régi huszárlovat rangosabb lépésre készteti a trombitaszó, ha mégoly gebe is már, éppúgy csalta ki csirizes (cipőtalp ragasztárása használt anyag) tála mellől Ümögi Péter uramat az én rézszerszámom nyekergése. Beszólt az ablakon: Igenyöst áva fújja káplán úr! Ki a rosszseb látott már székön ülve trombitálni! Osztán kissé fölfelé tartsa az alsó száját annak a mestörségnek! Adta a jó tanácsokat.

Elkeseredett foglakozásomhoz örö­mest jött társasága. Megvallom őszintén, untam már a fúvást. Azt reméltem, hogy szakavatottabb kezekbe adhatom át a trombitámat és így is zavarhatom plébánosomnak ebéd utáni álmait. Csupán azt céloztam ugyanis, hogy zenei gyakorlatom folytatásáról tudomást szerezzen plébánosom, nehogy megcsendesedésemben bízva visszavonja esetleg az előző napon kért áthelyezésemet. Fölállottam tehát és átnyújtottam Ümögi Péternek a trombitát. Fújjon bele kend is, bíztattam.

Csillogó szemekkel szemlélte meg előbb jobb, majd pedig baloldalról zenei szerszámomat. Csinos jószág, vélekedett. Oszt még billegtetője is van. Ahajt meglátja káplán úr mekkora marsot (katonai induló) fújok én ki ezen. Falábát hátrább támasztva, ép járótagjával kissé előbb­re lépett, kidüllesztette mellét, fölvág­ta fejét és szájához illesztette a trombitát. Ti-ri-rajt-ta-ta-ra-ra-rarajt! – süvített ki a száján tisztán, rikoltóan a Generalmarsch (díszjel, díszinduló). Még a harmadik faluban is meghallhatták. Annál jobban plébánosom, aki mint a puskából kilőtt golyó, egy-kettőre berontott a szobámba.

Istenre könyörgök, és mindenre kérem, ami szent, hagyja már abba ezt a rikoltozást. Hiszen már megőrülök, a fejem szétesik, minden idegem szétmállik! Valóban megsajnáltam szegény embert. Hiszen nem az ő bosszantása volt a célom, hanem egyes-egyedül az elhelyezésem. Már-már bocsánatot akartam tőle kérni, bevallani mindent, amidőn plébánosom észrevette az ablakban Ümögi Pétert, kezében a trombitámmal.

Te vagy itt, te mihaszna! Majd adok én neked mindjárt ebédutáni trombitálást, és az asztalomról a léniát (vonalzó) fölkapva, indult az ablak felé. Ümögi Péter azonban nem ijedt meg valami szörnyen, miután plébánosom és közte tudta az ablakot; magam pediglen a fiatalembernek lobbanékonyságával és öntudatának túlérzékeny­sé­gével a plébánosom elé léptem. Ez az én szobám, mondottam tekintélyt erőltetve hangomba. Amíg én vagyok itt a káplán, addig ebben a szobában én vagyok az úr és kikérem magamnak, hogy az én szíves zenei tanítómesteremet főtisztelendőséged bármiképpen inzultálja. Majd ha megjön az elhelyezésem, átadom a szobát újra a plébános úrnak, és azután tehet benne amit akar. De a jelen pillanatban nem tűröm barátaimnak saját hajlékomban való sértegetését.

Plébánosomnak leesett az álla a nyugodt és nem várt föllépésemre. Ez már csak mégis sok! Nincs nyugtom a saját há­zamban, kiáltotta. Sürgönyzök a püspök­nek! Kirohant a szobámból és már a fo­lyosón sürgette az udvarosnak azonnali előállítását. Megelégedetten vettem ezt tudomásul és továbbfolytattam Ümögi Péterrel a trombitálást. Plébánosom sür­gö­nyé­nek meg is lett a haszna, mert másnap ugyancsak sürgönyileg megérkezett az áthelyezésem. Azonnali hatállyal szólt Nagy­­recskre, Valach Péter apát úr mellé a má­sodkáplán állásra.

Célomat tehát elértem. Igaz nem valami egyenes úton és nem is a legszebb eszközökkel. Nacafalván buzgóságomat le­bi­lin­cselve éreztem, és úgy tudtam, hogy az ottani körülmények között lehetetlen a lelkek üdvösségére és Isten dicsőségére sikeresen működnöm. Emlékszik rá Uram­ö­csém, mint tártam én föl ezt a püspöki iro­daigazgató úrnak és miként könyörögtem áthelyezésemért. Lelkem üdvössége, papi működésem sikere nem volt elégséges ok alázatos kérésem teljesítéséhez. Az azonban, hogy gyerekes csínnyel megzavartam két napon keresztül plébánosom délutáni nyugalmát, megtette a hatást.

Sokszor esik meg bizony az életben, hogy a nagy dolgokat, életbevágó intézkedéseket, mint amilyen áthelyezés, apróságok, sőt nevetséges kicsinységek döntik el. Ne csodálkozzék ezen kedves Uramöcsém. Ilyen az élet. Hiszen a testi életben is megesik, hogy egy véletlenül belehelt porszem a halálos romlás bacilusát hozza, egy másik meg a vitamint…

Becsomagoltam tehát kevés holmimat, szekeret fogadtam és elindultam Nacafalváról. Előzőleg azonban alázatosan bocsánatot kértem plébánosomtól, bevallván ne­ki őszintén mindent. Először elérzékenyült töredelmes vallomásomon és könnyek gyűltek a szemébe. Láttam, hogy jól esett neki nyilatkozatom, mely szerint eszem ágában sem volt trombitám zsibongásával neki kellemetlen perceket okozni, hanem csupán áthelyezésemet kérő levelét akartam kierőszakolni általa. Elmondtam, hogy a püspöki irodaigazgató úr, csak abban az esetben volt hajlandó áthelyezésemet a főpásztor előtt indítványozni, ha a plébánosom maga kéri azt. Egyszerre mintha elfújták volna plébánosom elérzékenyülését, ökölbe szorult a keze, szikrázni kezdett a szeme és az asztalt verve erélyeskedett. Majd megmutatom én annak az aktagyárosnak, hogy mikor viszi el az én káplánomat!

Nem vártam meg haragjának további fejleményét, mert előállott a szekerem. Még egyszer bocsánatot kérve kezet csókoltam neki. Ismét lecsillapodott és érzékenyen megölelt, kikísért a szekérhez. Búcsút mondtam Nacafalvának, működésem első és nem valami túlságosan sikerdús színhelyének. Búcsút mondtam plébánosomnak is, akit falujával egyetemben szerencsétlenné tett hirtelen, lobbanékony vérmérséklete, melyet senki nem irányított a falusi plébánia elhagyatottságában.

Megemlítem még kedves Uramöcsémnek, hogy életem történetében szereplő emlékezetes trombitát Ümögi Péternek ajándékoztam sikeres elhelyezésem örömére. Később hallottam aztán, hogy ajándékom nyomán nem termett valami nagy áldás. Ümögi Péter fiai távozásom után mindjárt másnap ugyanis a kondáskürt helyett trombitám hangjával akarták összeterelni a disznókat. A nacafalvai csürhe azonban annyira megriadt a szokatlan hangtól, hogy ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Estig se tudták az egész csürhét összeterelni, sőt még harmadnapon a második határból kellett előkeríteni a község kocáját. Ettől kezdve Ümögi Péter nem is engedte meg fiainak a trombita használatát, hanem csak ünnepnapokon, templomba menet akaszthatta díszül hátára a plébánia káplánszobájából eredő szerszámot. Ümögi Péternek nagyobbik fia, a kondásmesterségben trónörököse. Vagy 15 esztendő múlva, midőn ismét Nacafalván jártam, hallottam, hogy Ümögi Péternek emez idősebbik sarját Trombitás – Ümöginek hívja a nép. Nacafalvai zenei kísérletezésem ilyeténképpen – e családi névadás – korszakalkotó hatást váltott ki.

Derűs örömmel és sok-sok nemes buzgósággal szálltam le a nagyrecski állomáson. Ez a hely egyházmegyénk közepes állomásai közé tartozott már akkoriban is. Csinos kis város volt, szép templommal, jó néppel, dignitárius (méltóságviselő) plébánossal és két kápláni és egy hitoktatói állással. Az én beosztásom, mint már említém, a második kápláni állás volt.

Pintes Gergő

Az állomásnál kocsit fogadtam és behajtattam a plébániára. Csomagomat le­tette a fuvaros és az elősiető cselédnek gondjaira bízva azt, magam a plébánia irodája felé tartottam. Kopogtatásomra belülről egy öblös hang felelt: Befelé! Félénken nyitottam ki az ajtót és bekémlelvén, az íróasztal mellett hórihorgas, ádámcsutkás civilt láttam ülni. Illetve csak körvonalait, mert az irodában orrfacsaró és szemet könnyeztető pipafüst gátolta a látást. Beléptem és köhécselve az íróasztal felé tartottam. A hórihorgas alak felállott, egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal, pedig méteres szárú pipáját tartva, anélkül, hogy annak csutoráját kiengedte volna, megkérdezte: Mit kíván? Előadtam, hogy az új káplán vagyok, és a plébánosomat keresem bemutatkozó tisztelgésem végett. Azt lehet, bömbölte mély hangján meszelőnyél fogadóm. Az íróasztalán lévő kölyökharangnak is beillő csengettyűt fogta, és irgalmatlanul lóbálni kezdte. Nacafalván a lélekharang is kisebb volt ennél. A harangozásra hamarosan megjelent az ajtóban egy szurtos szolgáló, akinek imigyen adott utasítást a nagytorkú irodaőrző: Jelentse az apát úrnak, hogy megjött az új legény. Majd beviszem kihallgatásra és magam is bemegyek. Aztán felém fordulva hozzátette: Addig is magam üdvözlöm a tisztelendő urat. Pintes Gergő, nagyrecski kántor irodaigazgató vagyok. Remélem nem lesz panaszunk majd egymásra. Most menjen a szobájába az úr, pakoljon le, és aztán jöjjön vissza.

Furcsán éreztem magam erre a nagy hangra, de hát új házban voltam, és annyit már akkor is tudtam, hogy ahány ház annyi szokás. Kétségtelenül, itt ez a szokás. Engedelmeskedtem tehát a kántor és igazgató úrnak, bementem a szobámba és lepakolván ott, visszatértem az irodába, honnét hamarosan a plébánia szalonjába mentünk.

Valach Péter apát úr már várt reánk. A szalon közepén kerekded kis asztalkánál állott, balkezét annak lapjára téve, jobb kezével mellkeresztjét fogta. Eléje léptem és alázatosan bemutatkoztam neki. Pintes Gergő uram, pedig az apát úr mögött foglalt helyet, méteres szárú pipáját botként a földre eresztvén. Az apát úr megvárta a bemutatkozásom szavait és aztán csengő, úri hangon, mint amikor a püspök a főispán által vezetett küldöttségnek válaszol, szólott hozzám:

Nagyon tisztelendő segédlelkész úr! Szeretettel fogadom bemutatkozó jelentkezését és üdvözlöm házamban, mint paptársamat és testvéremet. Mert jegyezze meg, hogy nálunk a káplánt nem hivatalnoknak, sem pedig munkásnak, hanem Krisztusban hőn szeretett testvérünknek tekintjük. Én magam bátyja óhajtok lenni Üdvözítőnkben. Kérem, fogadjon is el engem és legyen hozzám mindenkor bizalommal, elmondván kétségeit, de kifogásait is. Van szerencsém önnek bemutatni Pintes Gergő karnagy és irodaigazgató urat is, aki nemcsak a liturgikus ének szolgáltatásában, hanem a plébánia igazgatásában az én jobb kezem, irodámnak vezetője és káplánjaimnak száraz-káplán (irodai ügyeket intéz, de papi szent cselekményeket nem) testvére. Lélekben bemutatom nagyon tisztelendőségednek káplántársát, a nagyon tisztelendő Tüdős Tibor urat is, aki papi testvéri szeretetnek példaképe. Adja a Mindenható áldását nemes törekvésére, és boldogságot engedjen önnek a mi testvéri együttesünkben.

E szertartásos üdvözlőbeszéd után balkezével elengedte a szalonasztalt és most már ezzel is mellkeresztjét fogva, két lépést közeledett felém. Hangját, amely előbb szónokian csengett, magánbeszélgetésszerűre halkítva, megadta a további utasításokat. Házamnál családtagnak érezze magát. Nővéreimet és sógoraimat, valamint ezeknek gyermekeit tekintse ön is rokonainak. Napi teendőjét az irodaigazgató úr fogja kijelölni, akinél, miként másik káplántársa, minden délben 12 órakor és este 7 órakor jelentkezni fog a plébánia irodájában. Viszontlátásra! Ezzel meg­biccentvén fejét, sarkon fordult. Szájtátva áll­tam ott. Elké­pedésemből Pintes Ger­­gő uramnak hangja ri­asztott föl: gyerünk! Meg­indultam a káplánszo­ba és a nagyrecskei tevékenység felé. Hogy mi sok szépet és vegyesen keserveset tapasztaltam itten, azt majd következő levelében mond­ja el kedves Uram­öcsémnek tisztelendő pap­­testvére az öreg plébános.