Levelek

Kedves Uramöcsém!

Legutóbbi levelemben említém, minő vegyes érzelmekkel távoztam a nagyrecskei apátnak bemutató fogadtatásról. A szalonból Pintes Gergő kántor és irodaigazgató úr kalauzolt a szobámig. Közben elmentünk egy ajtó előtt, amely fölött hatalmas betűvel volt kiírva: „főkáplán.” Vele szemben ráismertem saját szobám ajtajára és csak most vettem észre, hogy annak tetején hasonló tábla díszeleg az én állásom nevével: „alkáplán.”

Tisztes dolognak tartám, hogy káplántársamnál is bemutatkozó tiszteletemet tegyem, és evégből kopogtattam a főkápláni ajtón. Pintes Gergő azonban rám szólt: Azt ugyan most hiába veri. Az most imádkozik. Félhét előtt nem nyit ajtót még a püspöknek se. Pedig az már csak nagy úr!

Nem volt más tehát hátra, minthogy megköszönvén Pintes uram szíves kíséretét, behúzódjam szobámba és megkezdjem a kicsomagolást. Kis ládám tartalmával hamarosan rendbejöttem. A káplánszoba alap berendezése elég jó állapotban volt. Elhelyeztem benne cókmókjaimat, a már egyik levelemben említett könyveimet, fehérneműimet, második reverendámat, felöltőmet. Utána pedig elővettem papi imakönyvemet, és imádkoztam. Imám végére jutottam, midőn a velem szemben álló főkápláni ajtónál zörejt hallottam. Gazdája belülről kinyitotta és a kulcsot, annak jeléül, hogy otthon van kívülre tette. Átmentem hozzá. Illőképpen üdvözöltem, amit ő fölöttébb halk szóval: Isten hozta, fogadott. Káplántársam hatalmas magasságra nőtt csontváz-sovány, hirtelenszőke legény volt. Fejét lazán előreeresztve hordta és úgy látszott, mintha beesett mellén a reverendagombokat, majd pedig utána a cipője orrát szemlélgetné. Hatalmas sasorra, folyton összekulcsolt csontos keze volt. Típusa annak, amilyennek az aszkétákat (kemény, önmegtartóztató életet élő ember) rajzolni szokták.

Mindketten a szoba közepén állottunk, miután egyetlen szóval se kínált meg hellyel. A beszélgetést én vezettem, mert káplántársam csak igennel és nemmel felelt. Ha nem kérdeztem, hallgattunk. Így azután megtudtam, hogy nagyon meg van elégedve helyével, munka az nincs sok, az apát úr igen jó ember, rokonai hasonlóképp stb. Beszélgetésünket kakukkos órájának verése szakította ketté. Fölemelte csontos ujjait az óra felé és negyedórás együttlétünknek első többszavas mondatát susogta el: Hét óra, eligazításra kell mennünk.

Eszembe jutott, hogy az apát úr meghagyta, miszerint mindennap déli 12 és este 7 órakor Pintes Gergő kántor és irodaigazgató úrnál tartozunk jelentkezni a plébánia irodájában, ahol a teendőinkre nézve az útbaigazításokat megkapjuk. Megindultunk tehát az irodába. Tüdős Tibor káplántársam ment elől, mint az öregebbik és lévén, hogy ő a főkáplán. Beérvén, alázatosan köszönt és a nagy pipafüstben köhécselve megállott az íróasztal előtt, én pedig mellette. Pintes Gergő uram már várt bennünket, tüstént meg is kezdete az eligazítást. A főkáplán holnap reggel fél hétkor énekes gyászmisét mond Sukoró Balog Katalinért és két gyermekéért. A tumba után (üres koporsó előtti szertartás) csak egy Miatyánk van és a külön imádság is elmarad, mert nem fizették meg. Utána beteghez megy a Ragácsi utcába, a ministráns gyerek majd tudni fogja a házat. Söjtör Péter a beteg. Oltáriszentséget nem kell vinni, mert gutaütés érte és nem tud már nyelni. Közbeszólottam: Akkor azt még ma el kell látni, mert reggelre meghal! Pintes Gergő szigorúan nézett rám. A betegellátás ideje nálunk a reggeli mise után van. Ki van írva a templomkapun, azonkívül az iroda ajtaján is. De hirtelen esetekben bármikor köte­le­sek vagyunk, szóltam közbe, de nem folytathattam, mert Pintes Gergő öblös hangján belevágott: Tessék tudomásul venni, hogy itt rendezett állapotok vannak! Meg van írva, hogy mikor van betegellátás! Hát akkor van, máskor pedig nincs! Punktum! Tüdős Tibor káplántársam láthatóan zavarral ütötte föl szemét, amelyről most láttam csak először, hogy milyen szép kék színű és engem észrevehetően csillapítani akarván, csendesen susogta: Majd imádkozunk érte, és talán életben marad holnap reggelig.

Tudja, kedves Uramöcsém, forrt ben­nem a méreg. Nem fért az eszembe, hogy miért kell reggelig várnunk annak a szerencsétlen szélütött embernek ellátásával, amikor emberi számítás szerint aligha éri meg a másnapot. Nem fért a fejembe, hogy a „rendezett pasztoráció” (lelkekkel való törődés) abban áll, hogy a haldoklóknak is a plébániaajtón és a templomkapun kiírt cédula után kell igazodniuk az Örök Bíró elé törekvő útjukban. Különösen bosszantott Tüdős Tibor káplántársamnak megalázkodó engedékeny viselkedése. Szívem mélyén nagyra becsültem én az imádságot és ma is, annyi évtized után, épp úgy örömet találok benne, mint sárgaszájú káplánkoromban, de hát nem tudtam megérteni, hogy az imádságnak akkor is helye van, amikor az Isten parancsa és hivatásunk kötelessége más tetteket kíván. Meg akartam mondani, hogy ez már nem jámborság. Elnyomtam azonban véleményemet lévén, hogy új helyen voltam és nem akartam az első napon összeütközésbe kerülni a házi hatalmasságokkal. Pintes Gergő elinté­zettnek vélte a vitát és hoz­zám fordulva folytatta. Az alkáplán ½ 8 órakor az iskolás-misét mondja. Utána imádkozni fog jámbor szán­­dékra egy miatyánkot, Kanalas Ferenc barmainak felgyógyulásáért két Miatyánkot, egy beteg fiatalemberért, pedig három Mi­atyánkot. Délig azután sza­badok mindketten, mert hol­nap nincs iskola. Az alkáplán eljön velem a tanítókhoz bemutatkozó láto­ga­tás­ra. Kész.

Pintes Gergő uram ilyeténképpen elvégezvén az „eligazítást,” az asztalon álló két borosüveg közül az egyiket a hóna alá csapta, a másikat pedig átadta Tüdős Tibornak. Pipáját a másik kezébe véve, megindult a plébániáról hazafelé, mi pedig utána. A folyosón se szó, se beszéd, balra kanyarodott, káplántársam pedig a borosüveggel együtt jobb fele tartott. Én az utóbbit követtem. Az ebédlőbe mentünk vacsorázni. Hatalmas asztal volt itt felterítve és úgy véltem, hogy vendégeket várnak. Tüdős Tibor a bort az asztalfőre állította, maga pedig az ajtó mellé húzódva, csendesen megállott. Melléje állottam én is és magunk lévén az ebédlőben kérdezősködni kezdtem: Vendégek lesznek vacsorára? Nem, felelte a főkáplán úr. Hát akkor ez mind házbeli? Folytattam a kérdezősködést a sok terítékre mutatva. Igen, nyugtatott meg Tüdős kollégám. Megolvas­tam a tányérokat és épp az utolsót, a 15-iket számoltam, amidőn belépett az ebédlőbe a másik ajtón az apát úr.

Várják a légiót!

Egész légió követte, akiknek sorra bemutatkoztam. Az apát úr három nővére utána két sógorával, ezeknek két felnőtt leányával, három kamasz fiával, két 6-7 éves leánykájával kezeltem. Utána asztalhoz ültünk. Illendőképpen megvártam, míg a többiek helyet foglalnak és megtudjam, hogy hol van az üresen hagyott hely, amely ilyeténképpen az enyém lesz. Meg is találtam ezt, Tüdős Tibor káplánkollegám mellett, az asztal legvégén. Előttem az apát úr legidősebb nővérének siheder fia ült, velem szemben pedig édesanyja mellett a család legkisebb sarja, a hét éves Vilmácska foglalt helyet. Behozták a vacsorát, hatalmas tálon ízletesen párolgó csirkepaprikást. Az asztal végén csendben vártam, amíg elém is kerül. Nagyban folyt ugyan a társalgás, de hozzám nem szólt senki. Végre Tüdős kollegámhoz került a tál. Éhes szemmel pislantottam oda és hamarosan áttekinthettem tartalmát: két szárny, egy nyak és egy zúza maradt benne öt szem galuskával együtt. Tüdős kollegám kivette a két szárnyat és két darab galuskát, a többit pedig átadta nekem. Tányéromra borítottam az egészet és visszafojtva lélegzetemet, nehogy dühömben nagyot sóhajtván, elfújjam az egészet, evéshez készültem. Anyám én zúzát akarok, sipította velem szemben a kis Vilmácska. Édesanyja azonban csitította: maradj szívecském nyugton. Ott van előtted a combika. Jobb az, mint a zúza. De én zúzát akarok! Békétlenkedett tovább a kicsike. Ugyan, tisztelendő úr adja oda már a felét neki, mert másképp nem lesz békesség, szólt rám édesanyja, az apát úr nővére. Nem volt mi mást tennem, kettévágtam a zúzát és az asztalon keresztül felkínáltam a kis Vilmácskának. Evvel az ilyeténképpen még megkisebbedett első fogással aztán igen hamar végeztem. Igaz a másodikhoz sem kellett sok idő, mert azt a két pogácsát, amelyik a tányérban számomra legvégül megmaradt, két hatalmas falásra bekaptam. Alig, hogy végeztem vele, az apát úr asztalt bontott és barátságos fejbólintással elbocsátott.

Az életmenő szardínia

Egyenest Tüdős Tibor káplán kollégám szobájába tartottam, anélkül, hogy engedelmet kértem volna a belépésre. Ahogy becsukódott az ajtó mögöttünk, elkezdtem a panaszkodást. Hallja, testvér én olyan éhes vagyok, hogy a vasszeget is megenném. Tüdős Tibor nem szólt semmit, hanem a szekrényéhez lépett. Érdeklődve néztem utána abban a reményben, hogy valami vacsorapótló jószág kerül majd ki onnét. Várakozásomban nem is csalatkoztam. Szekrényében a fehérneműs rész legfelsőbb polcán szépen egymásra állított szardíniás dobozokból láttam vagy három oszlopot. Sok falusi fűszerkereskedésben nincs annyinak a fele sem. Szótlanul kivett egyet és felsrófolván annak bádog tetejét elibém tette. Utána második polcról egy kendőbe burkolt kenyeret szedett elő és aztán mindketten elővévén bicskáinkat, bekebelez­tük elő­ször az első, azután a második és én magam a harmadik skatulya szardíniát is. Amikor már Tüdős Tibor a negyedik doboz szardíniát nem látszott hajlandónak elővenni, idejét láttam a kérdezősködésnek.

Azután ezek a rokonok mind az apát úr konyháján élnek? Igen, felelte Tüdős Tibor. És a gyermekeket is mind a plébánia költségén nevelik? Igen, ismételte a választ a kollegám. Hát azoknak a nagy behemót embereknek nin­csen semmi foglakozásuk? Nem tudom, hangzott káplántársam válasza. Hát mik voltak azelőtt, mielőtt az apát úr nyakára kerültek? Nem tudom, világosított fel a helyzetről a főkáplán. Mióta van itt ezen a plébánián kolléga úr? – kérdeztem tőle kissé érdesen. Három éve, felelte ő. No, hát három esztendő alatt még azt sem tudta meg, hogy kikkel ül egy asztalnál? – támadtam rá, mire ő nem válaszolt, hanem csendesen mosolyogva elpakolta a három üres szardíniás dobozt, szalvétájába visszatette a megmaradt kenyeret és összekulcsolván kezét, várta, hogy otthagyjam. Mit volt mást tennem, elmentem a szobámba.

Álom nem jött a szememre. Leültem, és éjfélig megittam jó kétliteres kancsó vizet a sok szardínia tetejére. Közben pedig elgondolkoztam a nagyrecskei plébánia állapotain. A hívekkel való érintkezést és a lelkipásztori munka beosztását a kántor végzi. Módszeréből kóstolót kaptam, amidőn a betegellátás itteni rendjével megismertetett. A plébánia papi együttesére pedig a vacsora lefolyása nyújtott mutatót. Tizenöten ültünk az asztalnál és közülünk tizenkettő az egyház pénzén élősködő rokon volt. Amint mind a tizenkettő közelebb ült az apát úrhoz, mint a két káplánja, éppúgy valamennyi közelebb látszottak állni szívéhez is, paptestvéreinél és Krisztusban munkatársainál.

Furcsa következtetéseket vontam le mindezekből, amíg csak éjfélt nem ütött az óra és kancsómból a víz ki nem fogyott. Ekkor azután elvégezte esti imáját és nyugovóra tért kedves Uram­öcsém­nek őszinte tisztelője az öreg plébános.

Dr. Czapik Gyula egri érsek írása alapján összeállította: Somlai József ny. plébános