Kedves Uramöcsém!

A múltkori levelemet azzal a furcsa jelenettel fejeztem be, amely a nagyrecskei plébánia ebédlőtermében játszódott le az apátúr és Péterfia Pál káplántársam között. Kollegám ugyanis a helyi szokás szerint nem kapott pecsenyét az ebédnél. Nem kapott azért, mert az előtte ülő tizennégy kiszedte előle. Péterfia barátunk erre azután erős hangon kijelentette, hogy most már a délutáni litániát az apát úr végezze el, mert ő nem hajlandó elvégezni. Nem éppen nemes szándékának csúnya befejező mondatául odavágta: „Ha nincsen pecsenye, nem lesz vecsernye!”

Kollegám ezek után bevonult szobájába, magára zárta az ajtót, és ezzel a magatartásával megkezdte a nagyrecskei plé­bá­nia ügyeinek „rendbehozatalát.” Jómagam temetni mentem és csak visszajövet hallottam meg a fejleményeket. Három órakor beharangoztak a litániára és a sek­res­tyében a keresztelendő gyereke egész kó­ru­sa visított. Miután a napos káplán, azaz Péterfia kollégám, nem jelentkezett s ajtaján előbb a ministráns gyerekek, majd aztán a sekrestyés és végül Pintes Gergő uram hiába kopogott, nem maradt más hátra, mint az apát urat értesíteni a dolgok fejleményei felől. Az apát úr a hozzá kellő finomsággal úgy tett, mintha csupán félreértésről lenne szó, és jó képet vágva az egész keserű ügyhöz, elvégezte a litániát és utána pedig a kereszteléseket.

Vacsorától úgy az apátúr, mint pedig Péterfia kollégám távolmaradtak. Az asztalnál a család tagjaival kínos csendben ültünk. Közben-közben ejtettek csak egy-két mondatot az apátúr nővérei és sógora, de ezek csupán az idő változására és hasonló jelentéktelenségekre vonatkoztak. Alig vártam, hogy asztalt bontsanak és aztán a Nagypipába vonulhassak át szokásos asztaltársaságomhoz.

Másnap vasárnap lévén, egész délelőtt el voltam foglalva a templomi teendőkkel és a filiálisnak ellátásával. Délre értem vissza, arra az időpontra, amikor „eligazításra” kellett megjelennünk a plébánia dájában Pintes Gergő kántor uram előtt. Kocogtam Péterfia kollégám ajtaján, hogy szokás szerint magammal vigyem ez alkalomra, de kopogásomra nem válaszolt senki. Magamban indultam tehát az iroda felé, midőn a folyosó ablakán keresztül megpillantottam Péterfia testvéremet az udvaron. A földön térdelt és nagy buzgalommal valami gyerekjátékot eszkábált. Kimentem hozzá és bámulattal láttam társaságát és szokatlan működését. Kukoricacsutkákból zsebkésével és néhány fadarab segítségével játék kocsit állított össze az apátúr nővérének kisfia számára, aki a földön ülve, nagy érdeklődéssel szemlélte a munkáját. Mellette állott az apátúr másik nővérének kisleánya, aki pedig kukoricacsutkából, héjból s kukoricahajból, spárga és tintaceruza segítségével készített egyszerű kis babát tartott karjai között.

Amint Péterfia kollegám észrevett, azonnal fölkelt és megindult velem az iroda felé, de előzőleg még hátraszólt a két gyereknek: Panka, Pista! Várjátok meg majd a Pali bácsit, mindjárt visszajön! Addig meg ne mozduljatok innét! A plébánia folyosóra érve, nem állhattam meg, hogy meg ne jegyezzem: Hát magába testvér mi a csuda ütött? Gyerekdajka lett? Péterfia homlokát törölgetve, élénk jókedvűséggel válaszolt: Az sem tisztességtelen foglalkozás! Aztán a káplánnak minden jóhoz kell értenie, ami az Isten dicsőségére szolgál.

Miután megkaptuk Pintes Gergőtől az eligazítást, bámulva láttam, hogy a szokásos két flaskó bor helyett, amely közül az egyik Pintes Gergő uram hóna alá, a másik pediglen az apátúr elé vándorolt eddig, most három üveg áll az asztalon. Pintes Gergő meg is magyarázta az üvegek eme megszaporodásának célját. Hadvezéri moz­dulattal mutatott rá a két üvegre: A két flaskó közül az egyik a káplánoké! És ezzel a harmadikat a hóna alá fogván, a kettőt Pétefia kollégámnak adta át. Kiérvén az irodából, Péterfia viszont az én markomba nyomta a két üveget, maga pedig az udvar felé tartott. Menjen csak az ebédlőbe, majd én aztán később jövök, mondotta.

Az ebédlőben hamarosan összegyűlt az egész háznép: apátúr, sógora, nővérei és ezeknek nagyobb gyerekei, csupán a két kicsiny és Péterfia hiányoztak. Egy ideig vártunk. Az apátúr már ideges lett, szája szélét rágta és közben-közben hangosakat cuppogott. Ez volt ugyanis a szokása olyankor, amikor nagyon dühös volt. Már-már a késedelmeskedők nélkül akartunk leülni az asztalhoz, amidőn feltárult az ajtó és azon belépett Péterfia káplántársam a két hiányzó gyerekkel. Pannit, a kisebbet, karján hozta, akinek viszont a kukoricacsutkából és hajból összeeszkábált baba pihent kacsói között, másik kezével, pedig Pistát vezette, akinek nagy gondot okozott a hasonlóképpen kukoricacsutkából barkácsolt kocsi bevonultatása az ebédlő ajtaján. Beérve, Péterfia testvérünk letette a kis Pannit a földre és ennek első dolga volt, hogy édesanyjához szaladva, bemutassa neki legújabb játékszerét: Nézd csak Mamuskám, milyen szép tündérbabám van. A Pali bácsi csinálta. Ki csinálta? – kérdezte tőle az apátúr epésen.

A kis leányka azonban úgy látszik nem vette észre nagybátyjának nem éppen rózsás hangulatát és nem éppen bársonyos hangját, mert hamarosan ott hagyta édesanyját és Péterfia kollegámhoz szaladva, gyermeki szeretettel és pajtáskodó bizalmassággal hozzá simult. Pista ezalatt hol húzva, hol tolva, hol pedig emelve, szerencsésen bevezette a csutka-kocsit az ebédlő közepébe és annak spárgáját széke lábához kötözte, majd a kocsit a szék alá tolta. Ezt megtévén Péterfia kollégámhoz futott: Pali bácsi, mondta, jöjjön csak, nézze, milyen nagyszerű kocsiszíne van a fogatomnak. Micsoda Pali bácsizás ez? – szólt közbe ingerültem az apátúr. Jegyezzétek meg, hogy a ti számotokra a káplán úr nem Pali bácsi, hanem Főtisztelendő úr.

De igenis kérem, én nékik Pali bácsi vagyok, és az apátúrnak, pedig Pali öcsém a nevem, felelte Péterfia testvérünk és az egész nagy társaságot mellőzve, előbb Pistának újtalálmányú kocsiszínjét nézte meg és miután ezt kellőképpen megdicsérte, érdemesítette csak a társaság többi tagjait is néhány jó szóra, amit így vezetett be: aranyos két veréb ez, és szemei szeretettel csillanva pihentek meg a két kicsiny gyermeken.

Asztalhoz ültünk és az asztalnál öt embernek a szeme csillogott az örömtől: Péterfia káplántársamé, a két gyermeké és az apátúr két nővéréé, a gyermekek anyjáé. Ezek a csillogó szemek azt is jelentették, hogy Péterfia kollegám a két gyermeken keresztül a nagyrecskei plébánia két hatalmasságának: az apátúr nővéreinek jóindulatát és szeretetét már megszerezte.

Leves után Péterfia kezdte a társalgást. Mintha előző napon semmi sem történt volna, barátságos hangon szólt oda az asztal végéről az asztalfőn ülő apát úrnak: Megnéztem, apátúr, a kukoricagórét. Úgy állnak ott a kukoricacsövek, mint a katonák. Soha életemben ilyen rendes kukoricagórét nem láttam. El is határoztam, ha kanonok lennék, elszöktetném az apát úrtól azt, aki ezt a kukoricagórét rendben tartja.

Nem sokat értettem a gazdasági ügyek­hez, de hát annyit azért igen, hogy rájöjjek Péterfia kollegám dicsérete csupán kitalálás volt. De úgy látszik, hogy a dicséret-osztogatásnak csupán az lehet ilyen tárgyilagos elbírálója, akit a dicséret nem érint, mert az asztalnál hamarosan reagált Péterfia kollégám szavára az, akit elismerő szava hízelgően megcirógatott: az apátúr egyik sógora. Hát bizony csak akkor nézte volna meg a káplán úr azt a kukoricát –mondotta, amikor behordták a mihasznák, de rekedtre is ordítoztam ám magamat, amíg rendbe hozattam.

És erre diadalmasan nézett jobbra, majd balra. Jobbra az apátúrra, hogy vajon tudomásul vette-e az ő gazdaság körüli érdemeit. Balra pedig élete párjára, az apátúr nővérére, hogy ez pedig megértette-e a káplán dicséretét, az ő bokros értéke felől. Végül pedig tekintetét Péterfia testvérünknek szemüveges, barátságosan mosolygó arcán pihentette meg, aki e pillanatban nem is volt olyan durva és követelődző, mint ahogy az előző napi kel­le­metlensége beígérte.

Ettől kezdve aztán az ebéd a legkellemesebb beszélgetésben folyt le, amelyen az apátúron kívül az egész család részt vett. Sőt még egy másik lényegesebb változás is történt. Kácsapecsenye volt az ebéd főfogása és midőn a bizony ismét megüresedett tál Péterfia elé került, az apátúr idősebbik nővére rászólt a cselédlányra: menj ki fiam csak a konyhára és mondd meg a szakácsnénak, hogy azt a két melldarabot, amit félretettem, küldje be. És Péterfia az Úrban és oltárnál testvérem, néhány perc múlva két ízletes és ropogósra sült kácsamell előtt tanakodott, hogy melyiket kebelezze be előbb és melyiket csak utána?

Asztalbontás után Péterfia kollégám beállított a szobámba. Miként hadgyakorlatok után a tisztikar megbeszélést tart az események felől, ugyan ez következett el a nagyrecskei káplánszobámban is. Alighogy helyet foglalt a díványom sarkában és rágyújtott a hosszúszárú pipájára, rátámadtam: Hát maga kollégám, így kezdi meg a nagyrecskei plébánia ügyeinek beígért rendbe hozását? Úgy, hogy elszegődik bonne-nak (gyerek mellé fogadott lány, gyermekgondozó nő) az apátúr unokaöccseihez és beáll talpnyalogatónak sógorához.

Péterfia nagyokat szippantott a pipából és azután magyarázni kezdett. Hát tudja meg, hogy a tegnapi napon a nagyrecskei plébánia megjavítása céljából megmutattam, hogy karmaim is vannak, melyekkel karcolni és kellemetlenkedni is tudok. A mai napon, pedig bebizonyítottam, hogy szívem is van, amellyel szeretni és egy család életébe belesimulni is képes vagyok. Megmutattam tehát a két lehetséges módot, amelyen a nagyrecskei bajokat javítani lehet.

Itt meggyújtotta kialudt pipáját és aztán szippantásaival kétszer-háromszor félbeszakítva mondatait, folytatta: Lássa testvér, a nagyrecskei plébánián úgy nem lehet rendet teremteni, hogy az apátúrnak nyakán élősködő rokonságát egyszerűen kidobjuk. Bár higgye el ez volna az igazán gyökeres megoldás, mert mégis csak lehetetlen, hogy egyházi javadalmainkat léhűtő rokonok hizlalására használjuk föl. De hogyha ezen nem tudok segíteni, hát megnézem, nem tudnék-e a rokonság sorain keresztül úgy odajutni az apátúrhoz, hogy magával együtt bekerüljünk mi is abba a koszorúba, amelyik az ő szívét körülveszi. Mert hát utóvégre az Úr Jézusban mi is rokonok lennénk, hiszen paptársai vagyunk.

Erre újabb rágyújtás következett és újabb magyarázat. Ma délben megtörtem a jeget. Azt már tudom, hogy a két kis gyermeknek az anyja pártfogómmá szegődött és az is bizonyos, hogy az apátúr sógorának jóindulatát is megnyertem. Ma este pipámat és dohányszitámat is magammal viszem a vacsorához, amely után a káplánok részére újabban kiutalt boros flaskó maradékával egyetemben mindketten az apátúr sógorához fogunk telepedni egy kis kvaterkára (férfitársaságban, beszélgetés közben csendes iddogálás). Lehet, hogy az apátúr ma még nem tart velünk, de meg fogja látni testvér, hogy szép lassan összemelegedünk, mert jegyezze meg, a barátságos szeretet a legjobb mód.

Türelmetlenkedni kezdtem, mert szokásomhoz híven a Nagypipába akartam tartani asztaltársaságomhoz. Péterfia káplánkollegám észrevette szándékomat és fölkelvén a díványról, letette pipáját az asztalra, hozzám lépve két hatalmas tenyerét a vállamra tette.

Testvér, mondta komoly hangon, amely­ből azonban a jóakarat és a szeretet kiérzett, maga a lejtőre lépett. Én megmondom magának nyíltan, hogy az egész város iszákosnak és korcsmázónak tartja. Ez az út azonban a papot nagyon hamarosan az erkölcsi pocsolyába csúsztatja le. Ma még Bacchusnak (bor és a vidámság istene az ókori görög és római mitológiában, hitregében) szolgája öcsém. Ez se szép, de még nem a legnagyobb baj. Hanem akkor lesz majd a legnagyobb baj, ha Bacchus után a Vénusz (a szerelem és a szépség istennője az ókori római mitológiában, görögöknél Aphrodité) jön. Márpedig az is eljön, ha a Bacchus útjáról nem tér vissza! A Vénusz után aztán a pap földi pokla: az előbbi lelkiismeret furdalásokban, később, pedig apátiában (érzéketlenség, nemtörődömség), a hívek megvetésében leélt, éspedig képmutató élet következik. Őszintén elmondtam ezt magának testvér, mert tudom, hogy okos ember és bennem nem okvetetlenkedő személyt lát, hanem azt a paptestvérét, aki jót akar és önnel együtt közösen örül majd, ha ismét a papi feddhetetlenség útjára tér vissza. Elmondtam ezt önnek, testvér, mert az eljárásnak ezt a nyílt és szeretetteljes módját tartom a leghelyesebbnek.

Nem írok most többet, kedves Uramöcsém, mert higgye el, elérzékenyül a szívem, valahányszor erre a plébános rémnek kihíresztelt, de bölcs és paptársi szeretettel teljes Péterfia Pálra gondolok.

A továbbiakig üdvözli régi híve, az öreg plébános.

Dr. Czapik Gyula egri érsek írásából összeállította Somlai József ny. plébános