Öreg plébános levelei

Kedves Uramöcsém!
Előző levelemet elérzékenyedett sorokkal szakítám félbe. Ma is elpirulok bizony, ha arra a jelenetre gondolok, midőn Péterfia káplántestvérem testvéri figyelmeztetésben részesített. Világosan megmondta, hogy erkölcsi lej­tőre csúsztam, fölnyitotta szememet, hogy lássam, mi van annak a lejtőnek végén. És mindezt nagy őszin­tesége mellett akkora szeretettel és szavaiból kiérezhető jóakarattal cselekedte, hogy lehetetlen volt előle szememet és szívemet elzárnom. Na­gyon, de nagyon megszégyelltem ma­ga­mat akkoron a nagyrecskei káp­lán­szobában. Szégyenkedésemet észre­vet­­te Péterfia kollégám is és ilyen bé­ké­sebb szavakkal folytatta az ügyem megkezdett „rendbe hozását”.
No de testvér, azért ne búsuljunk! Ha a hibát észrevettük és kijavítjuk, rend­be hoztuk a dolgot. Ne gondolja testvér, hogy én magára követ vetek gyarlóságáért. Tudom én azt, hogy a papnak nehéz a sora, mert ő sokakat taszít, noszogat és kérlel a jó útra, de ővele az elítélő kritikán kívül jóakaratúan alig foglalkozik valaki. Magával, testvér, most nem így történt. Kikerülünk valahogy ebből a hibából. Ígérje meg hát, testvér, hogy ezután az estéket együtt fogjuk tölteni, délelőtt, pedig tájára se megy annak a rossz­em­lékű „Kispipá”-nak.
Péterfia káplántestvéremnek szavai bensőségesek voltak, mert ő maga is megilletődött, nagy szégyenem láttára, de életem nagy fordulatát hozta létre. Kedves Uramöcsém, megvallom Önnek, azóta nem voltam én korcsmában társkeresés céljából. Azóta sem néztem én a pohárnak fenekére anélkül, hogy tisztán ne láttam volna, mi van ott.
Bizony mindezt egy szeretetteljes testvéri figyelmeztetésnek köszönhettem. Most így öreg fővel, elgondolom, hány fiatal oltártestvér életiránya haladna jobban az ég felé és vinné maga után hívei százait és ezreit, ha annakidején, valaki testvéri szeretettel figyelmeztette volna. Hosszú életuta­mon számtalanszor eszembe jutott an­nak a nagy, behemót embernek a sza­va. A pap, ha kikerül a papnevelő inté­zet­ből igen sokszor nevelő nélkül ma­rad. A plébános mellé küldi őt a püs­pök és odaköti, mint jó kertész a gyen­ge fát az öreg karó mellé. A karó néha görcsös, és a fiatal fa is görcsös lehet. Máskor a plébános gondos pásztora ugyan az ő ezer és ezer hívőjének, de az ő pásztortársára ügyelni elfelejt. Sok jó plébánost ismertem, aki az elveszett báránya után ment, de káplánja tilosba vivő útját észre sem vette. Találkoztam nem egy olyannal is, aki észrevette ugyan, zsörtölődött is miatta, meg bánkódott is jobb óráiban, de azt az elvet vallotta, hogy nem gyerekkel van dolga, hát intézze maga lelkiismeretesen a sorsát.
Bizony, bizony, kedves Uramöcsém, a jóakaró és nem eldobó testvéri figyelmeztetésre nagy szüksége volna sok-sok paptestvérnek. De hát visszatérek életem további eseményeihez.
Úgy történt tovább a dolog, hogy Péterfia káplántestvérem beváltotta dél­e­lőtti ígéretét és este pipájával és dohányszitájával együtt jelent meg az ebédlőben. A két kis gyermek egyenesen hozzája szaladt és bizalmas szeretettel kezdték nézni a szokatlan szer­szá­mokat. Pistának a dohányszita tet­szett nagyon és rögvest ki is nevezte dob­nak, de Péterfia káplántestvérem ilyetén alkalmazásába nem ment bele, hanem elhelyezte pipájával együtt az ebédlőkredenc tetejére. Könnyen megtehette, mert nemcsak szélességben volt terjedelmes alakja, hanem hosszúságát is ennek arányában engedélyezte a mindeneket fönntartó és nevelő Úristen.
A vacsora a legjobb hangulatban telt el. A társalgásban részt vett az egész család és Péterfia kollegám a legúribb ügyetlenséggel érdeklődött úgy a konyhai események, mint a gazdaságban történtek felől. Vacsora végeztével aztán a kettőnknek kiutalt bor­porcióból megmaradt három ujjnyival Péterfia testvérünk az apátúr sógora mellé telepedett és levevén szitáját a kredenc tetejétől, a pipájának gondos megtöltésébe kezdett. Az apátúr első pillantásra meghökkenéssel nézte Péterfia furcsának látszó letelepedését, de nem szólt és az asztalnál maradt. A beszélgetés a napi események megvitatásával kezdődött, régi történetek, viccek elbeszélésével folytatódott, végül pedig, akár hiszi Uram­öcsém, akár nem, azzal végződött, hogy az apátúr saját káplánkorának élményeiből mondott el néhány történetet, amelyeket Péterfia kollégám ér­dek­lődő kérdésekkel és gyönyörködő közbeszólásokkal jutalma­zott.
Ettől kezdve a nagyrecskei plébánia lakói nem oszlottak két nagytáborra. Az apátúr családja és a két káplán nem néztek egymásra vasvillaszemekkel, hanem, ha egész nap külön-külön dolgoztak is, de az ebéd­lő­ben egy nagy egymást szerető és egy­más­nak legkisebb ügyei iránt is ér­dek­lődő családdá simult össze.
A plébánia együttesében már csak egy idegen rész maradt még Pintes Gergő, kántor és irodaigazgató uram személyben. Péterfia kollegám agyafúrt találékonysága azonban az ő szívéhez is megtalálta az utat.
Az apátúr lelkének merész ostrommal való bevétele után következő héten egyik délben Péterfia kollegám papírosba takart két flaskóval tért haza. Föltámadt bennem régi lecsúszásom keserű emléke, másrészt pedig a fiatalember gúnya kezdett bennem ágaskodni, rácsaptam tehát kollegámra: no, testvér, hát most énnekem kell majd magát rendbe hozni. Hogy-hogy? Érdeklődött meghökkenve és kissé elpirulva társam. Hát úgy, hogy, úgy látszik, az alkoholizmus csuszamlós útjára kezd lépni. Ne is tagadja! Itt a bizonyíték, és kihúztam zsebéből a gondosan becsomagolt üvegeket. Dehogy, testvér ezek nem bizonyítékok! A szeretetnek a horgai ezek csupán, amelyeket majd Pintes Gergő urambátyámra vetünk ki.
Úgy látszik nem valami értelmes lehetett elbámult ábrázatom, mert Péterfia hangosan fölkacagott és sarkon fordulva ott hagyott. Nem sokára azonban a történetekből megismerhettem a káplántársam haditervét és élvezhettem győzelmét. Egy félóra múl­va ugyanis bekocogott az ajtómon Péterfia és csak annyit mondott, hogy: gyerünk a plébánia irodájába.
Nem tudtam, mi a szándéka, mert hiszen a plébánia irodájába mi naponta csak kétszer jelentünk meg: az eligazítások átvételekor. De hát Pérter­fia kollegámtól az utóbbi időben annyi rend­kívüli dolgot láttam, hogy egy újabb rendkívüliségre lévén elkészülve szó nél­kül követtem.
Péterfia kocogás nélkül fölnyitotta az iroda ajtaját és bedörgött a küszöbről. No, kántor uram, most már igazán elismerem, hogy kelmed többet ért a pincemesterséghez, mint a püspökség uradalmának valamennyi borpancsolója. Pintes Gergő uram zavartan és e szavakat láthatólag nem értve bámult kollegámra, aki azonban folytatta. Jöjjön csak kedves kántor uram, kóstolja meg azt a kotyvalékot, amelyet drága pénzen vettem a csemegeboltban. Pintes Gergő nem azért volt kántor, hogy hiányozzék onnét, ahol kóstolásról van szó, és ilyesmire adódik lehetőség. Felugrott a helyéről és pipáját, miként a pastoralista (püspök pásztorbot vivője) sanctus után a pásztorbotot a stallumra, gondosan lefektetvén az író­asz­talára, dörgő hangon föladta a kérdést: hol van az a kóstolnivaló?
Két perc múlva Péterfia Pál szobájában voltunk mind a hárman és kezünkben egy-egy kis pohárral álltunk körül két fölbontott hét decis flaskát, amelynek vignettáján aranyos betűkkel állott: „X püspökség pincészete.” Alatta, pedig cikornyásan kirajzolva: „Édes furmint.” Péterfia vitte a szót: hát ebből látszik, hogy mit jelent a boroknak a kezelése. Drága pénzért vettem ezt a két flaskát, mert megáhí­tot­tam a vignetta után. De szeretném le­ha­rapni a fejemet, hogy így kidobtam a pénzemet! Mi ez a lőre ahhoz a borhoz képest, amit mi iszunk az asztalnál. Annak a bornak van zamatja, egyé­ni íze, csillogása, ami ebből a drága löttyből mind hiányzik. Hiába no, a borkezeléshez is érteni kell. Bizony nagy tudomány az, hagyta helyben Péterfia szavait Pintes Gergő uram. Föl is tettem magamban, folytatta Péterfia ügyesen kiszámított dicséretét, hogy kitanulom a pince­mes­terséget kigyelmednél, kántor uram. Pintes Gergő má­sodikat töltött a lőrének minősített folyadékból és mosoly­gósan egyezett bele: lehet róla szó.
De nem szaporítom a szót, kedves Uramöcsém, hanem csak a végét mon­dom el. Tíz perc múlva Pintes Gergő uram, dohányt kóstolandó, áthozta a plébánia irodájából pipáját Péterfia kollegám szobájába és fél óra múlva barátságos kézfogással hagyta el a kápláni szoba küszöbét e szavakkal: Szervusz öcsém! Péterfia pedig utána kiáltott: Viszontlátásra, kedves Gergő bátyám! Vagyis a kimért hivatalosság és „eligazítás” viszonyának helyébe egy kis figyelem és megbecsülő udvariasság árán a barátságos szeretet lépett a plébánia irodaigazgatója és a káplánszobák lakói közé is. És mindezt Péterfia testvérünknek tudatos és buzgó lélekostroma hozta létre.
Igaz, hogy a nagyrecskei plébánia boldog napsütésére aztán a nézeteltérés felhője is ráborult, de erről majd máskor ír kedves Uramöcsémnek barátja: az öreg plébános.
Dr. Czapik Gyula egri érsek írásából összeállította Somlai József ny. plébános