Levelek

Kedves Uramöcsém!
Pintes Gergő kántor uram igen-igen szívére vette Péterfia káplán kollegám által történt múlt levelemben elmondott megszólását. Az eseményt követő napon átkutatta a plébánia könyvtárának porlepett könyveit, és kikereste Káldy György szentírásfordításának század eleji kiadását. Maga elé tette a hatalmas könyvet, és elkezdte elejétől olvasni: Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Egész nap fölötte görnyedt és az ügyes-bajos dolgokkal kopogtató híveket igen röviden, és morgó stílusban intézte el. Máskor percnyi pontossággal fejezte be a hivatalos órákat, melynek idejét az iroda ajtaján levő hirdetmény jelezte a hívőknek, de azon a napon és másnap is, késő estig ottmaradt az irodában és forgatta a Szentírást.
A harmadik estefelé nem állhattam meg, hogy be ne menjek hoz­zá és megkérdezzem: Kedves Gergő bátyám! Fölötte épülök raj­ta, hogy az Úr szavának milyen kegyes olvasójává vált kegyel­med. Orra hegyére csúsz­ta­tott szemüvege fö­lött vasvilla-szemekkel pillantott rám és pincemély, érdes basszu­sán morogta a feleletet: Még a Szentlélek is kedves annak a kövér semmirekellő gazfickónak! Nem értettem szavainak jelentését és szelíden megkérdez­tem tőle: Hogy-hogy? Valamit keres uram­bátyám a Szentírásban? Talán segítségére lehetek? Öcsém sem tudhat többet, mint a Biblia mond. Másodszor olvastam minden egyes versszakát, és nem találok alkalmas helyet. Indulattól reszkető kézzel vett föl az asztaláról egy papírdarabot és aztán onnét magyarázott tovább. Íme, itt van. Kiírtam. Mindössze három helyen beszél a Szentírás a „kövérség”-ről. A 16. zsoltár 4. versében, a 76. zsoltár 16. versében és végül Mikeás prófétánál van róla szó a 6. fejezet 7. versében, de ezek nem illenek ide. Dühösen csapkodta öklével a Szent­írást, és fogait csikorgatva mormogta, aztán pedig erősen kiabálta: Nem illenek! Nem illenek! Fölötte értelmetlenül néztem rá és megkérdeztem, kire nem illenek. Hát arra a  széllel bélelt, hájjal födött kövér semmirekellő gazfickóra. Még ő meri az isteni Üdvözítő szavait megszentségtelenítve, gúny tárgyává tenni az énekkaromat.
Most már megértettem, hogy miről van szó és kiről. Pintes uram hasonlatot keresett a Szentírásban, amellyel visszavághat Péterfia káplántársamnak, aki a kórus fölötti festett feszületnek fölírását: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. A kántorra és rokkanthangú énekkarának tevékenységére merte alkalmazni. Azt akartam éppen ajánlani, a haragvó kórus vezetőjének, hogy ne a kövérségére keressen hasonlatot, hanem a zsoltár e szavaival „körülvettek a gonosz kutyák”, midőn Gergő bátyám indulattól reszketve becsapta a Szentírást, szemüvegét az asztalra vágta és minden tagjában reszketve fölállott. Könnyek csillogtak szemében. Szólni akartam még valamit, de csak az ajka remegett. Fejébe csapta kalapját és kirohanván az irodából, magamra hagyott. Bemen­tem káplántársamhoz és elmondtam neki a történteket. Végighallgatott. Könnyek szöktek az ő szemében is és közben kialudt pipáját erősen, szortyogtatta, többször ismételve mondt­a: na, majd rendbe hozzuk ezt is!
Másnap ebéd után Pintes Gergő uram amint letette a kanalat, a plébániára sietett, és nekiült a Szentírás harmadik átolvasásának. Valami új szót keresett Péterfia számára. Káplántársam elmondta az apátúrnak, hogy mennyire szívére vette Pintes uram a viccet és kérte, hogy hívja be az ebédlőbe, mert ki akarja javítani a történteket. Az apáturat, akinek Pintes uram régi kedvence már, nem kellett sokat biztatni. Elindult érte, sőt sógora és én magam is csatlakoztunk, küldöttségi tagokul. Két perc múlna nagy diadallal, és karonfogva hoztuk az ebédlőbe a neki keseredett kórus vezetőjét. Káplántársam ott a közösség előtt keresetlen és szeretettől csendülő szavakkal kért tőle valamint énekkarától bocsánatot és erre szent lett a béke.
Péterfia káplántársam a következő javaslattal állt elő: Hogy pediglen ama festmény soha többé Gergő bátyánk megszomorítására alkalmat ne adjon, azt indítványozom, hogy tüntessük el onnét. Az Üdvözítő keresztjének képe amúgy sem a hívők háta mögé való, hanem az oltár fölébe. Festessünk oda egy másik képet, amelyen mennybéli karok szépséges angyalai legyenek ábrázolva, és kezükben tartsanak egy szalagot, amelyen valami lélekemelő és a mostaninál alkalmasabb szentírási szöveg legyen. Erre a célra indítsunk gyűjtést, amelyet én ezennel tíz forinttal megnyitok. Az apátúr, aki szerette öreg szolgatársát, Pintes uramat, azonnal ráduplázott Péterfiára. Elfogadom! És húsz forintot adok hozzá! Magam sem akartam elmaradni a nemes adakozók és engesztelők sorából, hanem folytattam pap társaim megkezdett nagylelkűségét: öt forintot adok én is, mondottam.
Pintes uram, meghatottam nézett reánk. Majd azután, mintha tűvel szúrták volna meg, fölugrott ültéből, és mint a kilőtt nyíl, kirohant az ebédlőből. Hallottuk az iroda ajtajának becsapódását, és ebből megtudtuk, hogy hová ment. Nem értettük távozásának okát és már úgy vélekedtünk, hogy talán a javasolt új fölírással még súlyosabban megsértettük. Utána mentem, kikémlelendő a helyzetet. Óvatosan nyitottam ki az iroda ajtaját és ott Gergő bátyámat meg is találtam. Egy széken állott és épp az anyakönyvek állványának tetejéről, a fafaragványok által eltakart papírskatulyát emelt le. Az asztalra tette és felnyitotta. Élükre állított ezüst-forintosokkal volt félig a skatulya, melyből Gergő bátyám egy összeget kiszámolt. Nagy indulatban lehetett még, mert reszketett a keze és kettőt közülük elgurított. Miután közös erővel és az irodát takarító szolgáló hanyagságát észrevéve, az egyik állvány alól a két forintot előkerítettük és a dobozt előbbi helyére tettük, visszamentünk a már-már türelmetlenkedő társaságunkhoz. Gergő bátyám markából egy csomó forintost borított az asztalra és aztán meghatódottságtól reszkető hangon fordult hozzánk. Nagyon köszönöm jóságukat. Én sem maradok mögöttük. Huszonöt forintot adok a képre. Az apátúr sógora azonban, aki nem tettes Gergő bátyámnak múltkori bosszantásában és most sem vett részt az egyháziaknak meghatódottságában, viccre fordította dolgot. Micsoda? Huszonöt forintot tudsz te ilyen könnyen adni? Panaszkodj csak még egyszer, te vén sirató, hogy nincsen pénzed. Honnét ez a vagyon?
A továbbiakban aztán Gergő bátyám kivallotta a könyvállvány tetejére alapított kincstárának eredetét. Az apátúr az iroda vezetéséért naponta egy flaskó bort adott neki és egyszer mindenkorra átengedte számára azt az összeget, amit a hívek a megszabott stólán felül itt-ott fizettek. Gergő bátyám házának hatalmassága előtt az utóbbi jövedelmi forrásról, lelkiismeretében családfői jogaira támaszkodva sohasem számolt be, hanem azokat egymásra kuporgatta. Évek során át csinos összeget rakosgatott így össze. Azt is bevallotta, hogy miseszándékokra szánta ezt a kis pénzt, mert hiszen tapasztaltból tudja, hogy az egyház szolgáit a rokonság és utódjai az Isten irgalmasságára bízzák, mihelyt rákaparta koporsójára a földet a sírásó. E vallomás után aztán úgy látszik Gergő bátyámnak kegyes meghatódottsága is lelohadt és a helyzet állására, valamint a jövő lehetséges alakulására ráeszmélvén, megrémülve fölkiáltott: Uram, Atyám! Mit tettem? Mi lesz, ha mindezt megtudja az asszony? Alig tudtuk visszatartani kitörni vágyó nevetésünket. De ügyeltünk magunkra, nehogy még jobban megbántsuk a jó öreget. Péterfia megnyugtatta, hogy kincstárának létezését mindannyian a legszigorúbb titoktartásba vesszük és nagylelkű adományát is „névtelen jótevő” címén fogjuk elkönyvelni.
Pintes uram megnyugodott, Péterfia pedig a tervbe vett freskó részletkérdéseire nézve tett ajánlatokat. Gergő bátyám egy ideig szorgalmasan részt vett a tervezgetésben, de aztán elcsendesedett. Észrevehetően elgondolkodott valamin. Végre kibökte, min? Én, pedig föl nem megyek addig a kórusra, amíg az a kellemetlenül emlékezetes felírás ott van. Igyekeztünk meggyőzni javaslatának nem éppen épületes voltáról, de ő megkötötte magát. Itt is Péterfia találta meg a kivezető utat. Holnap lekaparjuk onnét a föliratot, ajánlotta. Az apátúr engedelmével másnap meg is történt ez a részleges képrombolás, melynek további fejleményeiről majd legközelebb ír kedves Uram­öcsémnek: az öreg plébános
Dr. Czapik Gyula egri érsek írásából összeállította Somlai József ny. plébános