Czapik Gyula
A térdre kényszerített egyház
1951 nyarától az egyházat a kommunista párt térdre kényszerítette. A párt az Egyházügyi Hivatalon keresztül követelt, parancsolt az egyháznak. Több egyházmegye püspöke börtönben volt. Így sok egyházmegyét nem a püspök, hanem a püspöki helynök, vagyis békepap irányított. A püspöki körlevelekben szerepelt a békekölcsön jegyzése, a mezőgazdasági betakarítás, (a magyar gazda ezt tudta) a téeszszervezés, a beszolgáltatás, a fásítási mozgalom. Tragikomikum volt a csanádi püspök nevében megjelent pásztorlevél, mely ócskavas gyűjtésre biztatott. Íme, a „bajuszos” püspök erőszaka. Megalázó évek az egyház életében. 1951 júliusától a kommunista kormány hozzájárulása kellett a püspökök, főpapok, rendfőnökök kinevezéséhez. Ekkor már Czapik Gyula egri érsek volt a püspöki kar elnöke, mert Mindszenty bíboros és Grősz érsek is börtönben voltak. 1954-ben újjáalakult a Hazafias Népfront, ahol Czapik érsek is beszédet mondott. Biztatta a papságot a Népfrontban való munkára.
1955 áprilisában a „felszabadulás” tizedik évfordulóján a püspöki kar körlevelében elismerte az ország vezetőinek munkáját, és buzdították a híveket a szavazásra, mert akkor már nem volt választás, mert a választásokon mindig vereséget szenvedett a baloldal. Most már csak a Hazafias Népfrontra lehetett szavazni.
1955. június 23-án dr. Czapik Gyula érsek, Helsinkiben a békemozgalom világtalálkozóján, nagyhatású latin beszédet mondott. E beszédben többek között elismerte a magyar kormány érdemeit. Ma már ezek az események feledésbe merültek. Ekkor már a kommunisták irányították az egyház vezetőit, nekik, pedig hangoztatni kellett a baloldal magasabbrendűségét. Válaszként a kommunisták a pápát, és a Vatikánt az „imperialisták szekértolójának” nevezték. Erősödött a vallásos emberek mellőzése, megfélemlítése, elbocsátása, alacsonyabb munkakörbe helyezése. A katonai szolgálat az istentelenség és a kommunizmus iskolája volt. Egyetemre, főiskolára csak azok kerülhettek, akik jó kommunisták voltak.
1949 szeptemberétől az általános iskolákban és a nem egyházi gimnáziumokban azok tanulhattak hittant, akiket beírattak. 1949-ben 80% beíratkozás volt, 1951-ben már csak 24%, Budapesten, pedig csak 1,8%. Az aknamunka tönkre tette az ifjúságot. Visszaesett a papnevelés. Az ország területén csak öt papnevelő intézet lehetett. 1948-ban 1000 kispap tanult, 1954-ben már csak 525. A pusztító munka kevés volt, ezért a kommunisták további „felvilágosítást” követelek, és a marxista tanítás erősítését.
A Nagy Imre korszak rövid ideig tartott, 1953 júliusától – 1954 áprilisáig. A kommunista diktatúra változatlan, de a párton belül hatalmi harcok vannak. Nagy Imre a vallási ügyekben engedékenyebb volt. Két otthont nyithattak a nyugdíjas papoknak. 1947 óta most engedtek hittankönyveket kiadni. A helyi tanácsnál nem kellett jelenteni a keresztelteket, az elsőáldozókat, a bérmálkozókat, a házasultak adatait. A Rákosi-féle pártvezetés újra hatalomra kerül. Így az egyház elleni harc megint erősödött.
Isten népe
A megkeresztelteknek ebben az időben is helyt kellett állni. Kegyetlen volt az üldözés, az elnyomás, a börtön, az internálás, és mégis élt a magyar katolikus egyház. A papság sanyarú körülmények között is helyt állt, a gyakori áthelyezések és börtön mellett is. A hívek között volt a „dac-kereszténység”, és a nagy hitehagyások. Létszámban megfogyatkozott, de hitében hegyeket mozgató krisztushűségben élt a hívők közössége, ebben az embertelen világban. Az erős nyomás ellenére megmaradtak a megismert úton, jártak szentmisére, erőt merítettek az imádságból. Minden nehézség ellenére gyermekeiket hittanra taníttatták, tehát keresztény katolikus életet éltek. A családokban megmaradt a keresztény élet. A „kisded nyáj” tevékenykedett. Az eltiltott szerzetes papok hittancsoportokat szerveztek. A „földalatti” hitélet nagyvárosokban működött. Ezért sok egyházi és világi személy is börtönbe került.
1956 áprilisában meghalt Czapik Gyula érsek, a budapesti Széher-úti kórházban, mely valamikor Szent Ferenc kórház volt. Az Egyházügyi Hivatal vezetői itt meglátogatták a halálát érző érseket, aki keményen megmondta nekik: hazudtatok, becsaptatok, becstelenek voltatok, félre vezettetek, majd kérte a jelenlévő papoktól a betegek szentségét, és meghalt. A halálos ágyán vette tudomásul, hogy a kommunista emberrel nem lehet tárgyalni, az adott szót a barbár eszmék eltapossák.
A kommunista párt nehéz helyzetbe került. Mindszenty, Grősz börtönben, Pétery, Badalik püspökök házi őrizetben. Kötelezték a Püspöki Kart, kérjenek amnesztiát (nem rehabilitációt) az érseknek. 1956. május 11-én szabadult a börtönből, három társával együtt. Grősz érsek megbocsátott azoknak a személyeknek, akik peres tárgyalása alkalmából elítélték. Kötelezték őt a Czapik-féle vonal tovább vitelére. Nehezen tudott világosan látni, a hazai társadalompolitikai körülmények közepette.
De aztán jött 1956. október 23.
Somlai József nyugdíjas plébános