Szűz Mária első lourdes-i jelenésének napját, február 11-ét, Szent II. János Pál pápa 1992-ben a betegek vi­lág­napjának nyilvánította. Ettől kezd­ve Krisztus földi helytartói üzenetet kül­denek a világ betegeihez.
Úgy gondolom, a megemlékezéshez hozzátartozik Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt leveléből a következő idézet: Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéséből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is. (2Kor 1,5)
Ez a világnap alkalmas arra, hogy egyházi közösségek, egyházmegyék, egyházközségek, különböző szeretetközösségek, sőt hittancsoportok, valamilyen formában megemlékezzenek, imádkozzanak a szenvedő betegekért, a szobához, ágyhoz kötött tehetetlenekért. Ez a nap legyen alkalmas arra is, hogy a betegek felé kezdeményezések induljanak, mint például, beteglátogatás, anyagi segítés, és egyéb szeretetszolgálat. Hiszen a betegek, a kiszolgáltatott helyzetben lévők a legkisebb, feléjük irányuló érdeklődést is hálásan fogadják.
XVI. Benedek pápa 2011-ben megjelent körlevelében megemlékezik a leginkább veszélyeztetett legkisebbekről, a beteg gyermekekről is. Ők azok, akik a leggyengébb, legvédetlenebb teremtmények. Ők azok, a kis emberi lények, akik testükben hordozzák a tehetetlenné tevő betegségek terhét. Ők azok, akik a tudomány fejlő­dé­se, és a kitűnő kutatók és egész­ség­ügyi szakemberek segítsége ellenére ma még gyógyíthatatlan bajokkal küzdenek. Van­nak gyermekek, akik az értelmetlen háborúk sérültjei, testben és lélekben. Mások pedig a felnőttek gyű­lö­le­té­nek áldozatai. Vannak utcagyerekek, akik magukra hagyva nélkülözik a családi otthon szerető légkörét. Vannak, akiket éhbérre, vagy ingyenmunkára kényszerítnek, agyon dolgoztat­ják őket, és így idő előtt meghalnak. Nem felejthetjük el azoknak a kiskorúaknak a megszámlálhatatlan sokaságát sem, akik szomjan és éhen halnak, vagy az orvosi ellátás hiányában halnak meg. Vannak saját földjükről szá­mű­zött menekültek, akik szüleikkel jobb életkörülményeket keresnek. Ezek­nek a gyermekeknek csendes fájdalom jajgatása megérinti a hívő lelkiismeretét.
A betegek, a kitaszítottak keserű sorsa mindig volt, van, és valószínű marad is. A görög spártaiak csodálatos, erős sereget tudtak kiállítani. Miért? Mert a gyenge, beteg gyermekeikkel nem törődtek. Elhanyagolták őket, minél előbb haljon meg. Ez volt a kegyetlen világ. A pogány Római Bi­ro­dalomban, ha az apa meg akarta tartani gyermekét, megtarthatta, ha nem, eldobhatta magától. Ez volt a gyilkos világ. A választott nép fiai a betegeket megvetették, a leprásokat kiűzték erdőkbe, barlangokba, ahogy a Ben Hur című filmben is láthattuk. Ez volt a védekező világ. A betegeket, a szenvedőket a társadalomnak kell, kellene felkarolni, intézményesen gondoskodni róluk. Ez nem könnyű feladat, de kötelesség.
Valamikor a betegeket, a szenvedőket a közösség befogadta. Ilyenek voltak többek között a szerzetesi közösségek. Nem feladtuk, hanem hivatásuk volt a betegek gondozása. Szer­zetes nővérek, apácák kórházakban, mint vizsgázott betegápolók dolgoztak, és pénzt nem fogadhattak el, a szer­zetesszabályzat szerint. A szerzetesrend szegény otthonokat működtetett, betegeket vettek fel, pénz be­fi­ze­té­se nélkül. Emlékszem, gyermekko­romban tudtuk azokat a helyeket, ahol a kedves nővérek keze­lé­sé­ben szociális otthonok voltak. Mint gyerekek, be-belestünk a kapu nyílásain, és láttuk, hogy a szerzetes nővérek sétáltatják a betegeket, idős gon­do­zottakat. Szép világ volt. Miért nin­csenek ma ilyenek? Mert az értel­met­len emberi magatartás, szűk látókör szét­verte ezeket a közösségeket, épületeiket elvették, de jobbat nem tudtak adni helyet­te. Ma lehetne újra betegápoló nővérek rendjét alapítani? Próbálták. Kevés jelentkező volt, mert ma gyökerében változott meg a világ. Kevesen vannak, akik a világ sikereiről lemondanának. Kevesen vállalnának áldozatot, lemondást. Vannak, akik vállalnak betegszolgálatot, azokat, pedig jobban meg kellene becsülni. Igaz a másik oldalon is vannak hibák.
Egy mélyen gondolkodó ember mond­ta: a társadalomnak mindig voltak félreállítottai; bénák, vakok, siketek, nyomorékok, szellemileg elmara­dottak, ágyhoz, helyhez kötöttek. Ilyen személyek mindig voltak, vannak, és lesznek. Ha ezekről az emberekről meg­feledkeznek, akkor a félreállítottságuk megszűnik, és akkor már kitaszítottak lesznek. A kitaszítottság ellen küzdeni kell a családnak, a közösségnek, az egyháznak, és leginkább az államnak. A családban nem szabad, hogy beleunjanak a betegbe. Belefáradni lehet, de beleunni nem. Nehéz a beteggondozás, de nehéz a betegnek is. A két rossz közül melyik a kevésbé rossz? A beteggondozás. A közösségnek, az intézményeknek, az egyháznak segíteni kell. De a legnagyobb segítő az állam legyen. Az állam értékét le lehet mérni abból, hogy mennyit ad a betegeknek, a félreállítottaknak, a gyógy­szerből, betegsegélyekből. Ha az állam megoldja ezeket a problémákat, akkor nem lesznek kitaszítottak. Ellenkező eset­ben a társadalom peremére fognak kerülni, ten­gőd­nek, és várják a megváltó halált.
Minden időben voltak szélsőségek. Voltak dúsgazdagok, és nagyon szegények. Szerencsés körülmények között, dolgozik a férj és a feleség is. De van egy idős, beteg, gondozásra szoruló szülő. Találnak egy intézményt, sorban állnak, fizetnek, és elhelyezik őt. De ez még kevés. Egy alkalommal Boldog Kalkutai Teréz anyát meghívták Londonba, látogasson meg egy szociális intézményt. Minden szép, előkelő, luxus kivitelben volt. Amikor a társalgóban tartózkodott látta, hogy minden ajtónyitásra a gondozottak az ajtóra néztek. Teréz anya megkérdezte, mért van ez így? Ezt a választ kapta: várnak valakit, azért néznek az ajtóra, de soha nem az lép be, akit várnak.
Boldogok azok a betegek, félreállítottak, akik anyagi, szellemi, lelki segítséget kapnak. Tömegében vannak, akik anyagiakban igen, de lelkiekben nem kapnak segítséget. Ezért meg kell becsülni azokat, akik a lelkiekben elesetteknek segítséget adnak.
Ilyen volt Bosco Szent János, a Szalézi Rend egyik alapítója, a 19. században. Tömegében gyűjtötte össze Olaszországban azokat az ifjakat, akik betegségben, szegénységben, vagy munkanélküliségben lehetetlen helyzetbe kerültek, lezüllöttek. Taníttatta őket, szakmát adott a kezükbe, visszaadta őket a társadalomnak.
Ilyen volt az elmúlt időszakban az olasz Pater Boreli. Úgy emlegették őt, mint kétszázezer munkanélküli atyját. Összeszedte a társadalom minden rétegéből a tüdőbajosokat, a munkanélkülieket, az otthontalanokat, a bűnöző fiatalokat. Keresethez juttatta őket, kenyeret adott kezükbe, visszahelyezte őket az emberhez méltó életbe. Ehhez hasonló hozzáállást csak a különös jó tulajdonsággal rendelkezők adhatnak. Dicséret illeti őket.
De Gaull, a volt francia államfő, miután tábornok társait megregulázta, otthonában odaült egyik lányának ágya mellé, aki szellemileg nem volt tökéletes, és mesélt neki. Na persze megtehette, hiszen gazdag volt, mondják egyesek. Igen, de mesemondót is odaültethetett volna, mert gazdag volt, de nem tette, ő mesélt a lányának.
Sem a betegek világnapján, sem más napokon nem lehet eleget beszélni, írni a betegekről. Segíteni, vigasztalni, gondozni kell őket. Nem szabad őket félreállítani, mert akkor már kitaszítottak lesznek. A szülő, nagyszülő lehet teher, de akkor is a mieink ők. Ha elfogadtuk évtizedekkel előbb segítségüket, pénzüket, fogadjuk el időskoruk betegségét is. Nehéz, de nem lehetetlen!

Somlai József nyugdíjas plébános