Levelek

Kedves Uramöcsém!
Biztosra veszem, hogy nem úgy gondolta el múltkori levelem befejezése nyomán Tauber Tóbiással, illetve Dicskövi Edömérrel folytatott to­vábbi beszélgetésemet, mint aho­gyan az megesett. Uramöcsém el­kép­zelte talán, hogy Vá­gó-Vit­nyecs­kó szerkesztő úr távozásával Tóbiás négy­szemközt meg­kér múltjának titokban tartására. Á dehogy!
Amint magunkra ma­radtunk, Tóbiás felült egyik íróasztal tetejére, mellényzsebéből kihúzta monokliját és azt eleganciájának növelésére, valamint látási akadályul jobbsze­mé­nek gödrébe dugta, lábát rárakván az egyik szék támlájára, megszólalt: Mondd csak szentatyám, nyafogta mesterkélt nyegleséggel, lehet tevéled okosan beszélni?
Kitört belőlem az indulat: te Tóbi, szóltam rá, úgy váglak … de nem fejezhettem be erőszakosnak ígérkező mondatomat, mert közbevágott: hogy még ő vág engem oldalba? Ez a reakciós azt hiszi, hogy a középkorban élünk! Nem hurcolnál mindjárt az inkvizíció elé? Papocskám jegyezd meg magadnak, hogy a klerikális fekete uralomnak vége. Dereng már a szélsőségesen egyházi befolyás alatt lévő, főuraktól kizsákmányolt, agyonnyomorgatott és elmaradt országban már az igazi libe­ralizmus és a nyugati kultúra fénye. Nektek befellegzett, most mi következünk, és hirdetjük a szabadelvűséget. Nyegleségét mintha elfújták vol­na, úgy szavalta az utóbbi monda­to­kat. Monoklija kicsúszott szemgöd­ré­ből, lábát leemelte a szék támlá­já­ról, keménykalapját levette fejéről és szikrázó szemekkel magyarázott. Za­­var­tan hallgattam.
Igenis tudd meg, folytatta, hogy itt befellegzett a főúri nagybirtokosságnak, papi zsarnokságnak, önkényuralomnak, erőszakos elnyo­más­nak az ideje. A közélet dobogó­i­ra mi kerülünk, az újkornak, fölvilá­go­sodott és friss erői. Mi, a szabadel­vű­ek. Igenis, mi, az eltiport, a le­né­zett, de évszázadok alatt megerősö­dött csoport, közösség.
Az utóbbi mondatokat már valósággal üvöltötte. Tovább is folytatta volna a haladó, élenjáró csoportok térfoglalásáról szóló kinyilatkoztatását, de nyílott a „szerkesztőség” ajtaja és Bitte Pál néptanító úr lépett be rajta. Szerény alázatossággal köszönt, szeg­re akasztotta kalapját és felöltőjét. Az egyik íróasztal fiókjából kabátkímélő vendég-ujjat (könyökvédő) vett ki, azt fölhúzta jobbkarjára, leült az íróasztal mellé és az ott lévő kéziratok javításába fogott.
Bitte Pál volt a „Nagyrecsk és Vidék”-nek harmadik és igavonó munkatársa. Vitnyecskó-Vágó szerkesztő úr „páloc”-os hegyi franciával szerkesztett cikkeit ő magyaro­sította. Azonkívül a napi élettől a lakodalmi riportig jóformán mindent ő írt a lapba, ami nem volt politika és világnézetű jelentőségű. És mindezért kapott havonként tizennyolc pengőt. Nagy pénz volt ez a több gyermekes népnevelő háztartásába.
Kedves „főmunkatárs” úr, – mert fizetésemelés helyett ezt a címet adományozta neki Vágó-Vitnyecskó, – megjelenése észrevehetően megzavarta, nyugtalanította Tóbiás érzelmi kitörését és abbahagyván megkezdett témáját, újra felöltötte gavallér nyegleségét. Mondom Páterkám, – tettette békés társalgását Edömér főszerkesztő úr, – velünk sajtótényezőkkel nem tanácsos néktek kikezdeni. Úgy jártok majd, ha nem lesztek okosak, mint az a szegedi káplán, akit két hónap előtt kivégeztem. Megállott szavában és várta a hatást. Nem szóltam rá semmit, mert csordultig voltam már lelkemben az undorral. Tóbiás ekkor Bittéhez fordult. Maga apuskám, ugye ismeri az esetet? Nagyszerű volt, ahogy azt a reakcióst lehengereltük. Ugye öregem? Bitte úr kényszeredetten helyeselt. Igen, igen hallottam, hogy nagyszerűen kibabrált vele a szerkesztő úr.
Hát úgy esett meg a dolog, – folytatta tovább Tóbiás – hogy az a fiatal pap valami ügyből kifolyólag összeakaszkodott Békeffi szerkesztővel, akinek lapjánál dolgoztam akkor Szegeden. Békeffi kutyakorbáccsal akarta kioktatni a klerikális uralom befellegzéséről, de én nem engedtem. „Bízd csak rám Vatter”, mondtam Békeffinek. Egy hét sem telt bele kegyetlenül kivégeztem azt a népbutítót. Két, egymásután elhelyezett tízsoros cikkbe került az egész. Az ottani „Hölgyek Máriakongregációja” búcsújárást rendezett Szentkútra. Megírtam az eseményt szá­ra­zon és megemlítettem, hogy a búcsú­járás vezetője X káplán volt. Utána mindjárt egy másik cikkem következett, mely arról szólott, hogy a szentkúti templompark bokrai között hét­főn két reverendagombot és három finom gyöngyház gombot találtak, amelyek a női szabóságban jártasak szerint valami női ruhadarabhoz tartoz­tak. Az egész város ezen nevetett. Látod Páterkám így harcol és győz a szabad sajtó az egyház és a papság ellen.
Tóbiás nevetett, Bitte is nevetett. Én, pedig nem bírtam tovább hallgatni a viselt félrelépései, dolgai miatt iskolánkból kicsapott osztály­tár­sam pökhendiségét, vettem kalapo­mat és köszönés nélkül otthagytam a „szerkesztőséget”. Soha többé nem tettem be oda a lábamat, és ha találkoztam Tóbival, keresztülnéztem rajta.
Azóta nem egyszer, de százszor is átgondoltam ezeket az eseményeket. A „Nagyrecsk és Vidék” szerkesztőség három tagjának magatar­tása igazolta, az akkori vidéki sajtót. Há­rom­féle típus volt képviselve abban.
Az első, a lecsúszott és gyenge keresztényekből került ki, amelyek meg­élhetési forrását képezte a sajtó. Ez mindenre kapható volt és ezt mindenki szolgálatába is állította, csak az egyház és a papság nem. Fölhasználta az utóbbi hébe-hóba egyéni hiúságának legyezgetésére, de a krisz­tusi igazságok hirdetésére sohasem.
A második csoport a szabadelvű gondolkodókból került ki. Nem is félig, hanem csak negyedrészben művelt, nagyhangú, pimasz, és szem­telen ifjoncokból állt, akik a „felvilágosodottság”, a „kultúra”, a „nyugati műveltség” és más fél tucat jelszavakat, nagyhangú üres szólamokba válogattak. Ezeket más-más formákban ismételték. Tagadhatatlanul gyakorlott, jártas, ügyes, kiművelt, kicsiszolt soraikban és arcátlan merészséggel, erőszakos fellépéssel mindenkit támadtak, akik nem segédkeztek nekik. Minden vidéki városkába került közülük egy-kettő és hamarosan ők diktálták ott a közvéleményt és a közélet dallamát mindenkinek, a főispántól kezdve a susz­termesterig. Alig szállott szembe ve­lük valaki. És ha egy-két eszmé­nye­kért küszködő neki merész­kedett, el­ve­szett, mert a „kleri­ka­liz­mus”, „reak­ciós” vádját vonta eljá­rá­sá­ra ön­fejére. Az ilyesminek gya­nú­ja, pedig jobban elvonta az illetőtől a közmegbecsülést, mintha a váci bör­tön­ben ült volna sikkasztásért három esz­tendőt. Nem akasztott velük kereket a papság sem, mert többre becsülte a nyugalmát. Ha pedig itt-ott akadt egy heves, vehemens káplán, aki védelmére kelt a magyar egyháznak, az hamarosan csomagolhatott is. Gondoskodott róla „békeszerető” és emésztésének nyugalmá­ra gondosan ügyelő plébánosa.
A harmadik vidéki újságírótípust végül a törzsmunkát végző keresztény helóták (szolgalelkű, rabszolgasorsú emberek) alkották. Két cso­port­ra lehetett őket osztani. Az egyik részük idealistákból, költőkből és hold­kóros személyekből került ki, akik újságíróskodtak, hogy azután néha fekete betűvel kinyomtatva lássák egy-egy mesterkéltjüket. A második csoportját eme fajtának azok az éhenkórászok alkották, akiknek az újságírás mesterségének napszámos részlete némi segítséget hozott a konyhára. Nyugalmazott és még működő néptanítók, megyei, bírósági és egyéb hivatalnokok voltak ezek. Lélekben konzervatív gondolkodásúak, de ezt elrejtették a laptulajdonos rabtartóik előtt, és lassan-lassan meggyűlöltek mindenkit, aki tűrte annak a sajtónak uralmát, amelyiket szívük legmélyén ők maguk utáltak a legjobban.
Ennek a három típusnak, csoportnak volt, mint előbb említém, egy-egy megszemélyesítője: Vágó-Vitnyecs­kó, Dicskövi-Tauber és Bitte Pál.
Nem én vagyok Uramöcsém az első, akinek elkeseredett lelkében felvetődött a kérdés: hogy milyen világ lenne most, ha ezelőtt negyven évvel fölismerte volna a papság az újságírás fontosságát, és ő veszi kezébe azt. Ha a felső papság anyagi erejével az országos sajtó mögé állott volna, a vidéki lelkipásztorok, pedig a helyi újságírást irányították volna.
Hát bizony Kedves Uramöcsém, nem üdvös gondolatok ezek. Egyrészt azért nem ilyenek, mert utána furcsán áldja az ember Urunk szolgálatában elődeink emlékét, másrészt meg azért mert igazságtalanok is. Méltánytalanság a régi papságot gáncsolni olyanért, amiben egyformán felelős minden keresztény ember. Mert hát valljuk csak be, hogy az újságírást és a kiadást, főleg a vidéki sajtóügyet a maga korszakalkotó fontosságában csak egyetlen kis csoport ismerte fel: a szabadelvűek kicsi, de erőszakos csoportja.
No, de azon veszem észre magamat, hogy már filozofálok és moralizálok ahelyett, hogy életem ese­ményeit mondanám el. No, de majd a következő levelében kipótolja mulasztását Uramöcsémnek fecsegő paptársa:

az öreg plébános