Levelek

Kedves Uramöcsém!
Nem voltam olyan szerencsés a legutóbbi két levelemben, amilyen szerencsés volt az egyszerű magyar ferences szerzetes a déli harangszóval. Ez a jámbor Egyed testvér kéregető útjáról egy este Noé ősapánkat megközelítő állapotban került haza a kolostorba. A szerzetesház rendfőnöke másnapra várta a tar­to­mányfőnök látogatását. Az atyai javító figyelmeztetést ezért a magasabb elöljárójának hagyva, megparancsolta Egyed testvérnek, hogy jelentkezzék majd a tartományfőnök előtt és számoljon be arról, hogy miért hozott a különben kocsideréknyi búza, tojás, krumpli stb. mellett jókora részegség mámort is haza.
Másnap aztán megérkezett a tartományfőnök és Egyed testvér háromnegyed tizenkettőkor rettenetes szepe­gés között be is állított hozzá. Elmond­ta, hogy a legutóbbi kéregető útján el­ke­rült a szomszéd falu szőlei közé is. Bőbeszédűen elmondta, hogy milyen kegyes szívűek voltak hozzá a szőlős gazdák, pedig hát szegényeket nagy csapás érte, mert rettenetesen pusztít szőlőjükben a filoxéra. A tartományfőnök valamikor, amikor Gyöngyösön a barátok tanítottak a gimnáziumban, a természetrajz professzora volt, és szakmájából főleg a kisebb rovarok tanát szerette, és tanul­má­nyoz­ta. Abban az időben írta első cikke­it Jókai Móric a filoxéráról, mint a ma­gyar szőlőtermés pestiséről. Az új ro­vat­nak híre fölötte érdekelte a pro­fesz­szorból lett tartományfőnököt és tövi­ről-hegyire kikérdezte Egyed testvért annak alakja, föllépése és pusztítása felől. Ez kellett csak Egyednek! Hári János hiteles történetírónak számított hoz­zá képest, olyan ékesszóló fantáziával és részletességgel költötte meg hirtelenében a filoxéra alakját és kártevő hatását. Közben aztán ebédre csöngettek. Mint a jó szerzetesek, a mondat közepén harapták el a szót és indultak az ebédlőbe. Egyed testvér örvendett, hogy a történetek elmondásában nem juthatván el a részegségig, megszabadult a szóbeli figyelmeztetéstől, és vigyázott rá, hogy arcának kifejezésével nehogy elárulja házfőnökének a maga örömét. Feledésbe is ment az ügy szépen.
Hát úgy gondoltam én is, hogy a negyven év előtti sajtó ügyeire való múltkori kitérésemmel elkerülöm Kedves Uramöcsém figyelmeztetését a nagy­recski kórusfestmény hosszúra nyúló elbeszélése miatt. Ámde csalódtam, mert Kedves Öcsém fölötte szigorú levélben tudtomra adta, hogy ne szaporítsam annyira a szót, hanem izgalmasabb lüktetéssel vigyem előbbre elbeszélésemet. Megkísérlem eleget tenni eme szerkesztői figyelmeztetésnek, de nehezen hiszem, hogy si­ke­rülni fog. Mi, öreg embe­rek ugyanis nem tudjuk már elsajátítani a novissima generációnak (legújabb nemzedéknek) ro­ha­nó fantáziáját, amelyik sűrítve gyors egymásutánjában adja elő gondolatait. Mi, öregek las­san jártunk fiatal korunk­ban és lassan járunk most is. Az is igaz, hogy azért mégsem értünk tovább, mint az ifjabb nemzedék, amelyik bizony ép hajzattal ér el olyan magasra, amennyire a mi időnkben csupán szürkülő és ritka szép hajjal mertünk volna gondolni.
De hát nem akarom magamra vonni Kedves Uramöcsém újabb szigorú rend­re­utasítását, és ezért folytatom emlékezéseim előtárását a nagyrecski kórus freskójának históriájáról.
Ott hagytam abba, hogy az apátúr a püspöki irodával és a minisztériummal történt többszöri levélváltás után megkapta az értesítést, mely szerint három szakember jön majd megvizsgálni a fölfedezett és több százévesnek gondolt freskót. Plébánosomat mintha kicserélték volna. Lázasan készülődött a pesti urak fogadására. Többször láttuk megfordulni a helybeli takarékpénztárban és plébániánkon is ismételten látogatást tett annak igazgatója. Péterfia káplántársammal találgattuk is ennek az okát, míg végre megtudtuk azt apáturunk sógorától. Elkeseredetten panaszkodott az a jó ember, hogy plébánosunk olyasmire vetemedett, amire előbb álmában sem mert gondolni: váltóra vett fel pénzt, hogy ebből fedezze a várt vendéglátásnak és az új freskó föltárásának költségeit.
Abban az időben nagy csomag külföldi könyvet hozott a posta a plébániára. Mi is megismertük a csomagok tartalmát, az apátúr Péterfiát és jómagamat bízott meg a vagy tízkilónyi könyvek lapjainak fölvágásával. (A nyom­dá­ban lapívekre nyomták a szöveget. Haj­togatás után a lapok, általában a könyv rövid oldalán egyben voltak. Ezeket kellett „felvágni”, vagyis szétválasztani.) Német nyelvű műtörténeti dolgozatok voltak, amelyek a középkori fres­kókra vonatkoztak. Az apátúr jobb ügyhöz méltó buzgalommal és egy Péterfiától kölcsönkért német-magyar szótár segítségével neki is, kezdett az egyik könyv tanulmányozásának, ami­vel több napon keresztül kora reggeltől ké­ső estéig fogalakozott. A többi könyvet, pedig a szalon asztalán helyezte el. A lelkipásztorkodást teljesen ránk bízta.
Egy napon aztán megérkezett a sürgöny, amely másnapra jelentette a pesti kiküldöttek jövetelét. Apát urunk a vendégágyak fölállítására, sütés-főzésre adott parancsokat. Pintes Gábor uram a pince mélyéből pókhálós üvegeket szedegetett elő, plébánosom sógora, pedig fogát szíva átkozta a napot, amelyen a freskó-ügyet felfedeztük, és váltig erősködött, hogy a műpártolásnak lesz folytatása, és az egész családjuk koldusbotra jutása a vége. Tudom én azt, hogy mi az a váltó, egyik hozza a másikat, és hozza a végrehajtót, szólott keserves fejcsóválással. Ő ugyanis szakember volt az efféle ügyekben és tapasztalatból beszélt, lévén, hogy végzett földesúr és végzett kereskedői minőségben került rokonnak a plébániára.
A táviratban jelzett napon délfelé megérkeztek a pestiek. Az apátúr Péterfiával együtt ment eléjük az indítóházhoz az uraságtól kölcsönkért két fogaton. Én az ebédlőben találkoztam velük.
A bizottság vezetője nagy szakállú, tisztes ősz férfi volt. Mesterségére nézve műépítész, aki sok rendbeli állami munkát végzett stíluskísérletezés után kitűnő állásba került öregségére a minisztériumba. A másik, akkor még egyetlen állami színházunknak kiérdemesült dramaturgja (színházi szakember) és elég jó nevű íróember volt. Ő is nyugalmának élvezésére szegődött be műértőnek az államhoz. A harmadik bodorhajú (göndör hajú), cvikkeres, (szár és keretnélküli szemüveg) szőke fiatalember, mint archeológus (régész) jött le, bár később társainak csipkelődései alapján úgy ér­tet­tem, hogy inkább esztétikus (szépnem méltatásában tevékenykedett) volt. Egyszóval „szakemberek” voltak a freskó-ügyben valamennyien.
Kellő mennyiségű és minőségű appetitórium (étvágygerjesztő, rövidital) bestampedlizése (megivása) után ebédhez ültünk, amelyen Pintes Gergő uram, mint a freskó-ügyben érdekelt, va­lamint a helybeli takarékpénztár igaz­gatója, mint az ügy finanszírozásának támasza is részt vettek. Az ebéd pompás volt és lefőzhetett volna két kanonoki (székesegyházi főpap) beiktatást. Igaz, hogy zajos családi jelenet előzte meg a főzést, amely az apátúr és nővére között folyt le.
Plébánosom ugyanis úgy intézkedett, hogy a rendkívüli vendégek ebédjére, a nagyrecski lakodalmak híres szakácsnőjét, Julcsa nénit szerződtessék, ami ellen húga pergő nyelvvel és pazarlást, adósság-csinálást, a rokonság koldusbotra juttatását emlegető, nem éppen nővéri szeretet kifejezésének mondható szavakkal tiltakozott. De az apátúr nem engedett.
Az asztalnál az apátúr sógora úgy ült, mint egy kanonoki kinevezésről lemaradt személy. Csak néha nézett végig a poharakat emelgető pestieken és amidőn tekintete a takarékpénztár igazgatójára esett, nem állhatta meg, hogy félhangon oda ne súgja Péterfiának: Váltót írt alá! Mi lesz ennek a vége? Én tudom jól, hogy mi az a váltó! Péterfia kissé maliciózusan (csípősen, gúnyosan) válaszolt: Mi közötök hozzá? Nem a tiéteket költi. Hol van az megírva, hogy a papnak holta után is el kell tartania minden pereputtyát? Az apátúr sógora éles választ kezdett, de már első mondatában megakadályozta a beszédek meginduló sora.
Elsőnek az apátúr köszöntötte fel vendégeit. Párhuzamot vont a papság és a művészek között. A papok a jóságnak szolgái, a művészek pedig a szépségnek. Mindkettő Isten tulajdonsága. A művészetnek, házban megjelent képviselőire, mint az Úrban szolgatársaira, ürítette poharát.
Bizony, Uramöcsém, félresiklott beszéd volt ez. De hát rendesen így történik, ha a pap a maga hivatásától eltérve világi eszmekörben akar működni, és abban világibbnak akar látszani a világiaknál.
Szavaira az öreg műépítész válaszolt. Apáturunkat, mint a lelkek, és Isten titokzatos házának kiváló építé­szé­nek nevezte. (Péterfia e szavaknál fész­ke­lődni kezdett és valami olyasfélét emlegetett, hogy ettől az építőmestertől ugyan összedőlhet az egész egyház.) Utána történelmi visszapillantás alakjában elmondta, hogy a lelkek nagy építői, a kiváló papok egyben az Isten földi és anyagi templomának is támogatói és serény munkatársai voltak. II. Gyula pápától kezdve fölemlítette a műbarát egyháziaknak hosszú sorát. Ezek közé helyezte végül az apáturat is, akit lelkesen éltetett.
Ebéd utána szalonba vonultunk. Az apátúr kezdte a szót. Bizony, kérem, nagy áldás nekünk, papoknak a művészet. Egyszerű híveinkkel való bajlódás közepette ki vagyunk téve a vidékiességnek. Ettől ment meg minket a művészet alkotásaival való rendszeres fog­lal­ko­zás. Én például legnagyobb örömö­met lelem és a lelkipásztorkodás nehéz munkája után (itt Péterfia pimaszul, kihívóan szemtelen, arcátlan módon köhögött) felüdülésemet találom ezekben a könyvekben. Az apátúr felvett a szalonasztalról az előző héten érkező köny­vek közül egyet és a köréje csoportosuló minisztériumi uraknak akarta mutatni. De elsápadt és zavartan köszörülte a torkát. Az urak mosolyogtak, Péterfia kacagott. Amint jobban oda­néz­tem, észrevettem a nevetséges állapotot: a könyv, amelyet az apátúr a kezében tartott, föl sem volt vágva.
Említem Kedves Uramöcsémnek, hogy a könyvek megérkezése után az apátúr szótár segítségével tanulmányozta az egyiket, a többit, pedig két csoportra osztva, Péterfia kollégámnak és nekem adta ki fölvágás céljából. Én becsületesen el is végeztem a rám bízott munkát, Péterfia azonban úgy, ahogy kapta fölvágatlanul visszatette őket a szalonasztalra. Szemfüles fiatalember voltam már akkor és gyors elhatározással kimentettem piruló plébánosomat kényes helyzetéből. Azt, kérem, apátúr még nem méltóztatott tanulmányozni. Tessék emezeket mutatni az uraknak, szóltam és kezébe adtam egy másik könyvet, melynek lapjait én vágtam föl. Plébánosom hálás pillantást vetett rám és kinyitván a könyvet, magyarázni kez­dett a színházi szakembernek, aki valószínűleg vele egy fokon állott a festészet mezején.
A helyzet kellemetlenségének kiküszöbölésére Gergő bátyánk adta meg a lökést. Talán átmehetnénk a templomba, megnézni a freskót, indítványozta. A göndör hajú, aki a szépnem méltatásában tevékenykedett, azonban mást javasolt. Észrevette a szalon sarkában a zöld kártyaasztalt, és fölcsillanó szemekkel hívta oda az urakat. Hohó! Itt kártyázni is lehet. Ebéd után a legkellemesebb rajzokat a harminckét levelű képeskönyv nyújtja, mondá önelégülten nevetve szellemesnek vélt mondatát.
Nem kellett sokat biztatni társaikat. A pestiek leültek az apátúrral alsózni, míg a takarék igazgatója, mint óvatos pénzember, a kibic szerepét vállalta. Mi pedig, a háziak, Gergő bátyánkkal együtt, ajánlottuk magunkat és munkánk után mentünk. A folyosón megjegyezte még egyszer az apátúr sógora: Nem jó vége lesz ennek! Elmehetünk mind koldulni. Váltót írt alá. Péterfia nem állotta ki, hogy újra ki ne oktassa a papi rokonok anyagi igényeinek jogosultsága felől, de én ezt már nem hallgattam meg, mert Gergő bátyánkkal temetni indultunk.
A további fejleményeket majd legközelebb írja le Kedves Uramöcsémnek barátja:
az öreg plébános