Az öreg plébános levelei

Nagy örömünkre a kistarcsai búcsú ünnepére kézbe vehették a kedves hívek Az öreg plébános levelei kötetet. Ennek kapcsán a könyv ajánlójával köszönünk el az Öreg plébánostól. Bízunk benne, hogy akik megvásárolták örömmel forgatják a könyvet. (A szerk.)
Bevezető Somlai József nyugdíjas plébános ajánlásával.
Talán nem állok messze az igazságtól, ha leírom ezt a mondatot: mindenki szeret levelet kapni, és kíván­csian olvassa.
Tokody Ödön (szent-andrási) plébános (1844-1934) levelekkel örvendeztette meg az akkori keresztény tár­sadalmat. Abban az időben még volt keresztény társadalom, ma csak vallásos családok, kisebb keresztény közösségek vannak.
Levelei a Budapesti Szemlében, a 19. század befejező évtizedeitől, a második világháború befejezéséig jelentek meg. Egyrészt betekintést enged az egyház, a plébániák benső életébe, másrészt pedig az egyházközségekben szereplő személyek, pap, kántor, sekrestyés az egyházi iskolák tanítói, jó vagy kevésbé jó, munkához való hozzáállását írja le. A levelek mennyire voltak olvasottak, a társadalom mely rétegei olvasták, hogyan vélekedtek róla, erről nincsenek feljegyzések. A fővárosban megjelenhetett egy vidéki plébános írása, ez valószínű nem a véletlen műve.
Tokody Ödön nagyszerű írói képes­ségekkel rendelkezett, a szellemi ala­pot valószínű a családjából hozta magával. Édesapja, Tokody Bertalan, pénzügyminiszteri osztálytanácsos volt. Ödön tudását egyéni szorgalma, és a gimnázium nyolc éve tovább vitte, erősítette. Rendkívüli mondatai a jelzők sorozatát hozzák, mígnem az olvasó gyönyörködve eljut a mondat végén található állítmányig. Az elfogadható enyhe szurkálás pici kis „odamondogatás” végig kíséri a leveleket, talán azért is, hogy a civil olvasók is elgondolkodva ismerjenek magukra. Lelkipásztor volt, aki nyitott szemmel járta a papi életútját és gyűjtötte az életben található megírásra méltó történeteket. Sok paptársa életét megismerte, megírta vagy „megszerkesz­tet­te”, hozzáadott, vagy elvett az eseményekből. Mint vidéki plébános, távol a városok zajától, rendelkezett csendes időszakokkal, így tudott alkotni, írni. Leveleit ügyesen szerkeszti, kezeli. Az akkori papság, irigylésre méltó latin tudással (nem latintanár tudással) rendelkezett, melynek alapja a gimnáziumi tananyag, később a kispapi évek voltak. Leveleiben rendszeresen írja az akkori polgári élet ismert kifejezéseit – ami ma már sokaknak is­meretlen – és a latin kifejezéseket, me­lyeket ügyesen „beültet” a magyar szövegekbe. Az akkori latin érettségizettek valószínű többé-kevésbé megértették, a többiek pe­dig tovább men­tek a szövegen. Leve­le­i­ben meg kellett oldani a gyakran sze­rep­lő „latin problémát”. Mondanom sem kell nagyon nehéz volt. Ezeket a dicséretre méltó szövegeket egyből papírra vetette, vagy mint egy diák fogalmazási feladatát átnézte, „átfésülte”, nem tudjuk.
A leveleken keresztül megismerhetjük az egyházmegye püspöki hivatalát. Hűen ábrázolja egy-egy lelki­pásztor társának a „megcsontosodott” életét, avagy lelkesedését az egyházáért, népéért, hazájáért. Bepillantást enged egy-egy plébánia benső életébe, ahol a nagy lét­szá­mú rokonság feléli a plébánia jöve­del­mét. Megismerhető a nagyhatalommal rendelkező kántor, az irodaigazgató, aki uralkodik a káplánok felett. Akkor nem volt gyilkos politika, de a választások alkalmával a gerinces papok nemet mondtak a vagyonban, méltóságban felettük állóknak, mert nem akarták népüket kiszolgáltatni a hatalmat gyakorlók­nak. A pap és a hívek „harca” akkor is volt, az úgynevezett „szentasszonyok” hadművelete, különös ájtatosságai, sok álmatlan éjszakát, keserűséget adtak a papságnak. Az olvasónak rendkívüli újdonság lesz, amikor megtudja, hogy az akkori vidéki helyeken roppant kevés létszámú kereskedő csoport, éjszaka idején „betört” a plébániára és magának menedéket erőszakolt ki. Befogadást nyertek. Minden diák szereti nagyító alá állítani tanárait, e diákbetegség alól a kispapok sem kivételek. Elgondolkodtató amint a papszentelés után az osztály legjobb tanulója az egyházmegye leggyöngébb községbe kerül, majd harcol az őt ért méltatlanság miatt. A levelek a mai olvasót egy más társadalmi életbe vezetik. Az író kifinomult szellemi képességével állítja az olvasó elé az egyházközség, a papok, és a hívek életét.
A levele­ket nem javítottam – erre méltatlan vagyok –, hiszen az írója jól megírta. Átdolgoztam azokat a részeket, melyek idegen szavakat, kifejezéseket tartalmaztak. Bizakodom, hogy az olvasók érdekesnek tartják a múltat, bele élik magukat az akkori életbe, és nem csodálkoznak a megtörténteken.
Hiszem, hogy az Öreg Plébános az örök életből mosolyogva nézi a jelen olvasóit.