Levelek

Kedves Uramöcsém!

Igen bölcs és az életben igen nagy tapasztalatra szert tett ember lehetett, aki ezt a közmondást kitalálta: jó konyha, jó nevelés. Hamisan vélekedik az, aki azt hiszi, hogy ez a közmondás csak a kolostorokra érvényes. Tudja Kedves Uram­öcsém, nagyrecski káplánkodásomnak el­ső három hónapjában perdöntő igazolása annak, hogy az előbb említett bölcs mondás éppúgy érvényes a plébániák lakóira is.

Nem mondanék valót, ha azt állítanám, hogy a nagyrecski apát úrnak konyháján nem főztek jól. Ami a minőség és az ételek úri összeválogatását illeti, kitűnő bizonyítványt érdemelt annak szakácsnője. Hanem ami a mennyiséget illeti, bizony nagy kifogás alá esett a főzés. Hatalmas kondérokkal hozták be bár a nagyrecskei apát úr asztalára az ételeket, úgy hogy jobbfajta juhászbográcsnak is beillett volna akármelyik, de míg a tizennégy előttem ülő után hozzám került a tál, bizony annak az aljáról kaparhattam csak ki valamit kóstolónak. Nem túlzom a dolgot, amikor állítom, hogy a nagyrecski plébánia asztalától az első három hónapon keresztül egyetlen egyszer sem keltem föl még félig jóllakottan sem.

Tüdős Tibor kollegám nem abból a fából faragott legény volt, aki ilyesmiért tengelyt akasszon (összevesszen). Ő pontosan ellátta az iskolát, elvégezte a Pintes Gergő kántor és irodaigazgató úr által számára kiszabott feladatokat és a napnak többi részét imádkozással, lelki olvasással, és prédikációra való készüléssel töltötte. Délben és este megette az ő szo­ká­sos skatulya szardíniáját és a nagyrecskei káplánság koplalásának minősíthető ellátását égbe vezető létrának nézte. Helytelenül alkalmazta az önsanyargatást. Úgy gondolta, hogy ez a koplalás a test önmegtagadásban az előrehaladás útja. Jómagam is követtem egy ideig és csak abban tértem el tőle, hogy a szardínia pótkosztot itt-ott szalámival és jófajta paprikás szalonnával élénkítettem.

Nagyrecski káplánságomnak és koplalásomnak negyedik hónapjában azonban változás állott be életmódomban. E napon ugyanis az egyik tanítónak névünnepét tartottuk. Osztályainkban vigyázót állítottunk a padok elé és magunk pedig, vagyis az egész tantestület a hitoktatóval együtt, átvonultunk a szomszédos Kispipába pörköltre és egy krigli sörre. E névnapi villásreggeli után könnyebben tartottam meg a népiskola 6. osztályában a 11-től 12-ig kitűzött hittanórát és utána derűseb világnézettel ültem le a nagyrecski apát úr asztalához is. Nem izgatott már, hogy a pecsenyéből csak a csombókok maradtak számomra a tálon és azzal sem törődtem, hogy a süteménynek megégett vége jutott részemre. Ebéd után is a máskorinál sokkal megelégedettebb hangulatban tértem alkápláni lakosztályomba és szardíniázás nélkül elszunyókáltam íróasztalom mellett. Ezután rájöttem arra, hogy az ebéd szűkösségét nemcsak a káplánszobában utólag beszedett szardíniával és szalámival lehet pótolni.

Pörkölt

Ettől a naptól minden délelőtt tíz órakor belátogattam a Kispipába és ott hamarosan rendelés nélkül elibém tette a pincér a pörköltet és a krigli sört. Miután így a déli ebéd hiányossága ellenében előzőleg bebiztosítottam magamat, már csak a vacsorák mennyiségének a pótlása volt hátra. Ezen is segítettem. Az esti órákban a Kispipa helyett a Nagypipát kerestem föl és ott rövidesen tagjává váltam a „Makkhetes” című asztaltársaságnak. Hamarosan itt sem kellett már rendeléssel töltenem az időt, mert a pincér kitanulta ízlésemet és az egyik napon marhanyelvet, a másik napon egy adag szalámit vagy más ital-korcsolyát állított elibém a csúsztatásra alkal­mas vörösbor porcióval együtt. Rendsze­re­sen éjfél felé vetődtem haza ebből az asz­taltársaságból és másnap kótyagosan, álmos fővel ébredtem.

E kosztolási pótlásom természetesen nem maradt eredmény nélkül hivatásom kötelességteljesítésénél sem. Az iskolában egy-kettőre megtudták a tantestület tagjai, hogy 10 óra után csak fél óra multán kezdem meg a tanítást. A magukra maradt nebulók ordítozása és rakoncátlankodása föl­za­var­ta az egész épület rendjét, úgy hogy az iskolaigazgató ismételtem és ismételtem rám szólt mulasztásom miatt és amidőn változást nem tapasztalt, elrendelte, hogy az osztálytanító köteles bevárni megérkezésemet. Ennek természetesen kellemetlen következményei lettek. A tantestületnek azon tagjai, akiknek osztályában 10-től 11-ig lett volna órám meg­ne­hezteltek rám és véleményüknek nem ép­pen a papi ruhát dicsérő, szavakkal adtak kifejezést.

E déli és esti kosztolásaim zsebemet is alaposan megdézsmálták, sőt annyira kiürítették, hogy bizony Kedves Uramöcsém, abban az időben napról-napra éltem és a Kispipában rendelt menümet kénytelen voltam a napi misepénz szerint szabályozni. Kismise után bizony csak kis­-pör­költ­re futott, de nagymise után nagy­-pör­költre is került. Egy napon aztán a pörkölt mennyiség és a misepénz összefüggését föltártam a pincér előtt is, aki fajtájának általános bizalmaskodásával ettől a naptól kezdve így fogadott: Csendes Úr legyen veletek volt-e, vagy pedig hangos, főtisztelendő úr? és aszerint szervírozta a kis- vagy nagy-pörköltet.

Lelkipásztori működésemre és lelkiéletemre, pedig nem is merek visszagondolni, Kedves Uramöcsém. Napszámossá lettem bizony én, aki számára Pintes Gergő szabta meg naponta a teendőt. Azaz valljuk be őszintén, tisztán cselekedeteket végző, és pedig lélek és lelkesedés nélkül végző papi szolgamunkássá alacsonyodtam.

A Jóisten azonban nem hagyott el. Tespedésemből való felrázásomnak és a veszélyes útról való visszatérésemnek kissé furcsa története van, és ezt beszélem el levelem következő soraiban Kedves Uramöcsémnek. Nagyrecskei működésem nyolcadik hónapjában diszpoziciót (elhelyezést) hozott a posta. Nem nekem, hanem Tüdős Tibor kollegámnak. Helyébe Péterfia Pál egyházmegye szerte, hírhedt öreg káplánt helyezte a püspök úr őméltósága. Ezt a Péterfia Pált az akkori plébániákon Mindenszentek litániájában is befoglalták a plébánosok ama könyörgések közé, mely így hangzott: Péterfia Páltól, ments meg Uram minket. Úgy értendő ez, Kedves Uramöcsém, hogy Péterfia testvérünk az Úrban, minden plébánosnak réme volt. Az ő káplánkodását ugyanis működése helyén valami nagy csapás követte. Vagy a plébánosa halt el mellőle, vagy pedig a káplán és a plébános közötti viszony püspöki ítélettel való rendezésére került a sor. A rossz nyelvek ugyanis azt állították, hogy Péterfia Pált ilyen utóbbi minőségben, szerepének csendes tudomásulvétele mellett, épp ilyen szándékkal helyezte az egyházmegyei hatóság. Most már annyi esztendő után sejtem, hogy Nagyrecskre is ilyenféleképpen került.

Tüdős Tibor amilyen csendesen élt, olyan csendesen távozott Nagyrecskről. A hónap utolsó napján, ami akkor épp szombatra esett, reggel két mondattal elbúcsúzott az apát úrtól, Pintes Gergőtől és tőlem, a harmadik mondattal bocsánatot kért, ha megbántott volna valamivel és aztán újságpapírba spárgázott kézipoggyászát hóna alá csapva, imakönyvével kezében megindult a vasúti állomás felé.

Péterfia Pál szombaton délután állított be. Temetni voltam és így csak este, a vacsora előtt találkoztam vele. Vacsora után az akkori szokásomhoz híven a „Makkhetes-asztaltársaság”-ba akartam menni, de Péterfia kollegám beállított a szobámba, leült a díványomra és kikérdezett a házi állapotok felől. Hatalmas behemót ember volt és bizony már a negyvenedik éve felé sántikált. Kopasz feje, aranykeretes szemüvege, egy mázsánál jóval nagyobbra hízott teste tekintélyes külsőt kölcsönzött neki. Alaposan lefestettem előtte a nagyrecski plébánia állapotát, amit ő szemüvege alatt csendesen hunyorgatva, szó nél­kül hallgatott. Mikor aztán a végére értem a nagyrecski apát úr háza népének, és a plébánián történteknek, csak ennyit mondott: No majd rendbe hozzuk a dolgot! Bocsánatot kértem tőle, hogy nem élvezhetem tovább kedves társaságát, de hát rendes asztaltársaságom vár. Ezt is tudomásul vette, de megjegyezte hozzá: No majd ezt is rendbe hozzuk!

Nem tudtam, hogy mit jelentenek e sza­vak, azonban később megértettem azok­nak furcsa csengését. Péterfia Pál kollegám ugyanis szemfüles ember lévén, amint tőlem az apát úr ügyei felől érdeklődött, ugyanúgy rólam is híreket, ismertetést kért már másoktól és bizony ezek a hírek nem voltak valami dicséretesek. Négy hónap után, miután mindennap két kocsmában láttak, az egész hívősereg között tivornyás híremet költötték.

Másnap délben Péterfia kollegám meg is kezdte az ügyek „rendbe hozását”. Tizenkét órakor megjelentünk a plébániai irodában eligazításra és ott meghallgattuk, hogy Péterfiának délután keresztelnie kell, és ő mondja a litániát, én pedig 3 órakor a városban, 5 órakor pedig az egyik filiában fogok temetni. Szokáshoz híven megkaptuk az üveg bort is, amit az egyik káplán tiszte volt Pintes Gergő uram kezéből az apát úr elébe állítani és amelyet az apát úr és sógorai fogyasztottak el, bennünket, káplánokat a nyolc hónap alatt egyetlen egyszer sem kínálván meg vele. Péterfia szó nélkül kezébe vette az üveget és az ebédlőbe érve, letette az utolsó helyre, maga elé.

Megkezdődött az ebéd és az apát úr le­ves után megkívánta az ő szokásos negy­ven cseppjét. Rászólt a felszolgáló cseléd­re, hogy a káplán úr elől vigye hozzája az üveget. Péterfia azonban megfogta a flaskát és dörgő hangon szólt rá a cselédre: Ez az üveg itt az enyém! Úgy látszik, hogy az apát úr számára elfelejtett a kántor úr bort hozni a pincéből, és legnagyobb nyugalommal teletöltötte mindkettőnk poharát. Valach Péter apát úr elsápadt, sógorai és nővérei elvörösödtek, de urbánus (úri) emberek lévén, szólni nem szóltak egy szót sem. Engem, pedig Kedves Uramöcsém, mintha hájjal kenegettek volna, olyan jól esett ez az egész esemény.

Üres tál

Pecsenyénél az eddigiektől eltérően, ma már nem legutoljára került hozzám a tál, hanem állomásomban rangidős lévén, Péterfia testvérünk maradt legutolsónak. Egy szelet pecsenye és két comb volt csak a tálon. Azelőtti időkben a pecsenye Tüdős kollegám tányérjára vándorolt, a comb, pedig nékem maradt, hogy két falatjából megízleljem, mit evett a többi. Péterfia susogva rám szólt: vegye ki testvér az egészet! És én engedelmeskedtem. Kollegám odaszólította a cselédet és a tállal együtt kiküldte a konyhára húsért. A lány azonban hamarosan visszajött, a szakácsnő üzenetével, mely szerint az asztalra szánt porciókat mind beadták. Káplántársam ezt is tudomásul vette, de tudomásul vették az asztalt körülülők is, mert az egész esemény nem ment bizony csendben.

Ha nincsen pecsenye, nem lesz vecsernye!

Asztalbontás után Péterfia káplántársam úri magatartással odaszólt az apát úrnak: Apát úr kérem! Legyen kegyes délután a vecsernyét megtartani. Valach Péter apát úr meghökkenve nézett az új káplán öles alakjára: Hát, hát ké-ké-kérem, úgy hiszem, hogy az ma az ön dolga, dadogta meglepetten. Péterfia azonban nyugodt hangon jelentette be vélemény különbségét: Hát igen az én dolgom volna, de nékem elveim vannak és ezen elv, – ezt már harsogta – ha nincsen pecsenye, nem lesz vecsernye!

Ezzel aztán sarkon fordulva, ott hagyta az ebédlőt és bemenvén szobájába, ráfordította a kulcsot. Hogy mi történt azután, majd a következő levelében mondja el Uramöcsém régi barátja:

az öreg plébános

Dr. Czapik Gyula egri érsek írásából összeállította Somlai József ny. plébános