Levelek

Kedves Uramöcsém!

Ama napot követően, melyen a nagyrecskei plébánia ebédlőjében elhatároztuk, hogy a Gergő bátyánkra nézve bántó kórusfeliratot eltávolítjuk, délelőtt beállított hozzám Gergő bátyám. Ünneplő ruha volt rajta és magatartásán látszott, hogy nincs hétköznapi hangulatban. Megállott a szoba közepén és valóságos beszédet vágott ki, megköszönve jóságomat, hogy a szégyenét hirdető kóruskép eltávolítására nagylelkűen öt forintot adományozni kegyes voltam.

Először nem tudtam, hogy tréfának vegyem-e megjelenését és ünnepi köszönetét. Mikor azon­­ban a jó öreg arcára néztem és már a vizenyőssé vált kék szemek ragyogását, és ajkának remegését láttam, megér­tet­tem, hogy itt most nincs helye a tréfálkozásnak.

Tudja kedves Uram­­ö­csém, ma öreg, sőt egye­sek azt mondják már, hogy aggastyán vagyok, de most is örülök annak, hogy akkor komoly maradtam Gergő bátyámmal szemben. Most már megértem, hogy ret­te­ne­te­sen fájt volna a mi kedves kórus-ve­ze­tőnknek, ha esetleg viccre fordítom vála­szomban az esetet. Azt szokták mondani, hogy az öregember a második gyermekségét éli. Nem szállok szembe azokkal, akik így vélekednek. Annyit azonban elismerek, hogy az öregember érzékenyebb, mint az ifjabb nemzedék. Így az öregembernek aztán sokszorosan jobban fáj, ha lekezelik, gúnyt űznek belőle.

Kedves Uramöcsém, nagyon kérem, ne húzza ki szerkesztői piros ceruzájával eme kissé tárgyamtól eltérő sorokat. Hadd olvassa ezeket a fiatalabb papi nemzedék és szívlelje is meg. A mai korban kétszeresen öntelt általában a fiatalság, és ez a hiba meglehetősen gyakran becsúszik a káplánszobákba és hitoktatói lakásokba, jobban írva azoknak lakóiba is. Az önteltség, pedig gúnyol, kiviccel, sebez.

Tehát szeretettel viszonoztam Pintes uramnak köszönő szavait és leültetvén őt, megkínáltam egy kis szilvóriummal. Máskor három-négy pohárral is felhajtott eme kisüstön főtt és eléggé torokkaparó folyadékból, sőt olykor orgona billegtető kezeivel töltött kupicájába, most azonban egyetlen pohárkával ivott, ezzel is jelezvén, hogy nem a szokott látogatásra jött, hanem ünnepélyes alkalomból keresett fel. Fölkelt és még egyszer megismételve meleg hálájának érzetét, átment Péterfia kollegámhoz.

Negyedóra múlva onnan is távozott, én bekopogtattam káplántársamhoz. Meg­­vallom, a kíváncsiság vitt hozzá. Tudni szerettem volna, hogy ott is olyan ünnepélyességgel látogatott-e Gergő bátyám, mint nálam. Kollegámtól megtudtam, hogy őnála is hasonlóképp ment vég­be a dolog. Sőt, Pé­ter­fia úgy megilletődött a jó öregnek furcsa hálásságán, amint én. Úgy látszik ez a körülmény váltotta ki káplántársamból az el­hatá­rozást, hogy komolyan valóra váltsa.

Hát testvér, mondotta akkoron nékem Péterfia, most már igazában le kell kaparnunk onnét a Krisz­tus­kép fölül a szöveget. Ha már ennyire belelendítettük Gergő bácsit a dologba, magunknak is az öreggel kell lelkesednünk. Ebéd után majd elkezdjük a dolgot. Ebéd alatt elmesélte az apátúr, hogy nála is járt Pintes uram. Rá is ugyanazzal a hatással volt látogatása, miként reánk, káplánokra. Megilletődött az öregnek gyer­me­kes meghatottságán és azon a komoly­ságon, amellyel az egész képtörténetet fölfogta. Mielőtt még Péterfia engedélyt kért volna az apátúrtól az ebéd utánra tervezett részleges képromboláshoz, maga az apátúr figyelmeztetett bennünket: aztán káplán úr, ha már ígéretet tett a kép levakarására, váltsa is be a szavát.

Ebéd után beállított Pintes bátyánk a szokásos borozgatásra és ennek végeztével az egész társaság a templomkórusra vonult. A sekrestyéből az apátúr sógorának segítségével előkerítettem a létrát és fölvivén a kórusra, a kis gyülekezet megbízásából fölmásztam a lajtorja tetejére. Gergő bátyánk azonban nem akarta egyedül nékem átengedni a kicsúfolt becsülete érdekében való tevékenységet, egy másik létrát hozott tehát, ugyancsak az apátúr sógorának segítségével a plébániáról és mindketten buzgón hozzáfogtunk az írás lekaparásához. Az első betűt valahogy eltávolítottam zsebkésem segítségével, de a másiknak a lekaparása közben jókora festékréteg letört a falról. Ahogy figyelmesen megnéztem munkám nyomát, észrevettem, hogy a lehulló festékréteg alatt egy másik festmény színeinek világoskékje látszik ki. Tudtul is adtam a kóruson jelenlévő társaságnak. Ez alatt a festmény alatt valami más kép is van. Az apátúr, mintha megszúrták volna, olyan élénken vágott a szavamba: csak nem valami freskó? Majd mindjárt megvizsgáljuk, nyugtattam meg a közben szorosabban a létrám köré gyűlő társaságot és zsebkésemet laposra fordítva, jókora darabon lefejtettem a könnyen leváló, vékony réteget. Alóla valami igen élénk kékszínű képrész világított elő. Mikor aztán Gergő bátyánk is segítségemre sietett és egy könyöknyi átmérőjű körben lepucoltuk a felső réteget, a kék háttérből egy szöszke angyalkának a feje meresztette ránk szemeit. Onnét tudtam, hogy angyalka volt, mert Gergő bátyám kissé szabálytalanra fejtette le a felső réteget az oldaláról és olyan szárnyféle fehérség látszott vállainál. Az arca egyébként jó pufók volt, vonásai, pedig olyanfélék, mint ahogyan tehetségesebb elemista gyerekek szokták a könyv szélére a fejeket rajzolni. Egyébként az egész nyugodtan beillett volna – szeme, orra és sze­möl­döke – akár egy gyerek rajzolta hu­szár­káplán képére is.

Apátúron kitört az izgalom. Valósággal reszketett a hangja mikor szólt. Freskó! Egy freskó! Freskót találtunk! Nagy­szerű! Jöjjön csak le a létráról! Miután fölszólításának engedelmeskedtem ő maga mászott föl helyemre és előbb közelről, azután pedig visszatérvén a kórus ta­la­jára, távolról vette szemügyre az angyal arcát. Biztosan középkori alkotás. Látszik a művészi ecsetvezetésen, hogy az. Tessék csak megnézni azokat a markáns vonásokat, melyek a középkori képeket jellemzik. Avagy pedig a re­ne­szánsz idejéből való. Akkor pingáltak ilyen pufók és nyíltszemű angyalkákat. Fönséges fölfedezés! Még ma jelentem a püspöknek és a minisztériumba. Mi lesz ebből? Az egész országban híressé leszünk!

Hazamenvén az apátúr a magán-írószobájába vonult és megszerkesztette a két jelentést. Úgy a püspöknek, mint a minisztériumnak tudtul adta, hogy templomában egy újabb freskó alatt régi falfestménynek jött nyomára. Az addigi vélemények szerint a festmény ősrégi lehet és minden valószínűséggel fölbecsülhetetlen műérték. Ezért kéri az egyházi és miniszteri hatóságokat, hogy egy művészeti bizottságot, esetleg műemlékek felügyelőségének megbízottjait küldjék ki a talált remekmű kivizsgálására. Az apátúr azt is megírta, hogy a fölmerülő költségeket készséggel fedezni fogja a magáéból.

Este aztán behívatott a szobájába, leültetett és bizalommal megkért valamire. Nézze kedves káplán úr, egy szívességet tehetne Ön nékem. Beláthatja, hogy ennek a freskónak nyilvánosságra hozásában és a helyi sajtóban róla írandó cikkekben én személyesen nem járhatok el. A templomnak ugyanis én vagyok a vezetője és a freskó fölfedezésének, valamint föltárásának érdemét úgysem háríthatom el magamtól. Érti, ugye kérem, hogy a helyi sajtó figyelmét mégsem hívhatom föl magam az esetre. Megértettem az apátúr szándékát, ezért megkérdeztem: Apátúr azt kívánja, hogy a freskó fölfedezéséről cikket helyezzek el a helyi sajtóban? No, nem egészen úgy értettem a dolgot, – tiltakozott a plébánosom, – hanem azt szeretném, ha a szerkesztőség figyelmét felhívná a dologra. Tudja, azt már mégsem akarom, hogy a plébánián íródjék az a cikk, amely személyemmel is foglalkozik. Mert hát a freskó fölfedezését mégsem lehet személyem érdemeinek kidomborítása nélkül tárgyalni. Érti, ugye kérem? Ezt majd gyakorlottabb és rutinos tollal elintézi a szerkesztőség. Egyszóval hívjak ide egy újságírót? – fogalmaztam meg röviden apáturam óhaját. Igen, igen! – felelte és hozzátette: Mondja meg kérem a szerkesztőnek, hogy készséggel honorálandó vagyok a cikkeket, ha azok tetszésemet megnyerik. De most már siessen, kérem, mert úgy tudom Vágó szerkesztő úr a későbbi órákban már nem szokott a szerkesztőségben tartózkodni.

Köszöntem és elindultam a „Nagyrecske és Vidéke” című hetenként kétszer megjelenő „politikai és társadalmi lap” szerkesztősége felé. De, hogy ott mit végeztem, csak jövő levelemben és a huncut, furfangos újságírókra való tekintettel gondosabb töprengés után mondja majd el Kedves Uramöcsémnek barátja: az öreg plébános.

Dr. Czapik Gyula egri érsek írásából összeállította Somlai József ny. plébános