A köszöntés nem csupán őszinte jókívánságot akar kifejezni, hanem például a zsidó gondolkodásban az áldás egyik formája. Akit köszöntesz, azt a szavaiddal megáldod. Sőt, Jézus a tizenkét apostol kiválasztása után azonnal küldi is őket: „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa” (Mt 10,7). Tovább a folytatáshoz
November elején halottainkra emlékezünk. A temetők ilyenkor ünnepi gyertyafénybe öltöznek, mi pedig imádságos szívvel végiglátogatjuk elhunyt szeretteink sírját.
Amikor egy-egy kedves halottunk sírjánál gyertyát gyújtva megállunk és megpróbáljuk felidézni a vele kapcsolatos emlékeinket, valószínűleg eszünkbe ötlenek olyan kérdések is, vajon ő most hol lehet? A mennyországba jutott már vagy még csak a tisztítóhelyen vezekel? Vajon ahol van, onnan lát-e minket? Gondol-e ránk? Imádkozik értünk? Hálás a mi érte mondott imáinkért? Tovább a folytatáshoz
Az Anyaszentegyház minden évben egy vasárnapot a missziók gondolatának szentel. Emlékezteti híveit a hithirdetés fontosságára, Jézus parancsára, mely így hangzik: „Elmenvén az egész világra tanítsatok minden nemzetet”. A kereszténység mindig fontosnak tartotta az evangélium hirdetését, tehát Jézus parancsa szent és kötelező volt. A missziós feladat arra kötelezi az egyházat, hogy Jézus tanítását megerősítse és hirdesse a nem keresztény népek között is. Vállalja a szent, nemes és nehéz feladatot. Tovább a folytatáshoz
A mi keresztvetésünk (maga a crux = kereszt szó föníciai eredetű) a kivégzés legembertelenebb formájához kötődik – amit az asszírok találtak ki Kr. e. a XV. században –, hiszen az Emberfiának egy ilyen halált hozó fán kellett önmagát az Atyának és nekünk ajándékoznia. A kereszten, vagyis az előre „megtervezett, megácsolt” kegyetlenség izzó poklában ragyogtatta föl Jézus Krisztus az önátadó szeretet misztériumát, hogy ezután már ne lehessen olyan „pokol”, amelyben ne lehetne jelen Isten élete – a szeretet. Tovább a folytatáshoz
Minden vallás lényegéhez tartozik a szent fogalma. De a szent nem kizárólag Istent jelöli, hanem mindent, ami Isten és az ember kapcsolatát élővé, elmélyültté teszi. A szent meg akar szólítani, be szeretne vonni az Istennel való kapcsolatba. Ilyen értelemben beszélhetünk szent térről, időről, emberről, írásról stb. Egy szent ember, mint például a próféta, nem meggyőzni akar, hanem megszólítani. Egy szent hely nem lenyűgözni kívánja az embert, hanem találkozásra hív. A szent idő nem időtlenséggel, hanem az átélés lehetőségével ajándékoz meg. A Szentírás nem ismereteket szeretne közölni, hanem meg akar érinteni. És így tovább. Tovább a folytatáshoz
Az ószövets
égi gondolkodásban a templom az a hely, ahol az emberek Isten színe (arca) előtt megjelenhetnek (vö. Zsolt 84; 122). Isten mindenhol jelen van, de ezen a helyen más módon, személyesen van jelen. Ez a személyes jelenlét nem válhat megszokottá, hiszen az ember a Teremtővel, minden jó forrásával találkozik. Sőt, beszélgethet vele, ám ezt a párbeszédet mindig Isten kezdeményezi. Ő az, aki a templomba hív minket.
Az újszövetségi iratok egészen más szemléletet tükröznek. Itt a templom már nem emberi kézzel épített, mivel maga Jézus Krisztus a templom, „akiben az Istenség egész teljessége lakozik” (Kol 2,9). Az ő személyéhez kapcsolódva épül a hívek közössége az Úr szent templomává (Ef 2,20-22; 1Kor 3,16-17 stb.). Tovább a folytatáshoz
Papság évének zárása
Egy vegyes összetételű közösségben voltam, ahol egy hangoskodó, magabiztos 40 év körüli ember nekem szegezte a kérdést: mi szükség van a 21. században papokra? Van-e alapja, joga a papi munkakörnek, mint például a tanár, az orvos, az ügyvéd, a mérnök munkakörének?
A feltett kérdésre két különböző választ lehet adni. A világi életből vett választ és a Szentírásból vett választ. Mivel aki a papság létjogosultságát támadja, annak hiába adnánk a Szentírásból választ, nem fogadná el, ezért a mindennapi életből adunk neki feleletet. Tovább a folytatáshoz
Egy napon egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt a szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott.
Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne, és mégis, az ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez. Tovább a folytatáshoz
Eucharistia
A tökéletesség cselekedete: a hála
Isten látása boldogságot jelent. Az eljövendő örök boldogságunk is Isten színelátásában foglalható össze. Jézus szeretete ezt a látást, ezt a boldogságot már itt a földön nekünk ajándékozta az utolsó vacsorán. Sőt, a legpontosabban talán akkor fogalmazunk, ha azt mondjuk: Jézus a kenyérbe rejtette azt, amit és ahogyan látnunk kell. Ebben a kenyérben Isten „láthatóan” van jelen. Őt kell meglátnunk benne. De csak az láthatja, akinek van szeme, mert a „test világa a szem. Ha a szemed ép, egész tested világos.” (Mt 6,22) Ez a világosság és ez a látás Jézus sajátja, amit az Eukarisztiában, a hálaadásában ad nekünk. Egész életét és mindenét, amije csak van, a hálában foglalta össze, mondta ki és adta nekünk. Ezért magában a hálában kell keresnünk életünk értelmét és az örök élet titkát. Tovább a folytatáshoz
90 éve történt
Délután fél öt, Franciaország: Versailles, Nagy-Trianon kastély. Bevégeztetett! A hiénák hada megkapta, amire hosszú ideje várakozott.
A magyar falvak, városok templomtornyaiban megszólaltak a harangok. Mindenütt gyászt hirdettek, mint temetéskor szokás. Mert temetés volt… Olyan, amilyen a világon még soha: egy szétszaggatott országot temettek.
A magyarok szerte a Kárpátok alatt szívszorítva és rémülten várták a másnapot: talán még sem igaz, mert ez nem lehet!
És mégis megtörtént az, amiről senki nem hitte, hogy megtörténhet. A keresztény és kultúr Európa felkoncolt egy népet, egy országot, a kontinens szívét. Tovább a folytatáshoz