Mostanában a ballagások, érettségik, közelgő tanévzárók idején sok szó esik a fiatalokról. De az aktuális események kommentálásán túl most is a háttérben morajlik az „ezek a mai fiatalok” kezdetű felháborodott kórus. Pedig nem is volt olyan régen, amikor ők (mi) voltak (voltunk) „ezek a mai fiatalok”. És azt a kérdést vajon miért nem teszi fel senki az örökös kritizálóknak, hogy ki nevelte ezeket a fiatalokat? Ki mutatott nekik példát? Egy magazinban egy idős asszony, akit sem lánya, sem unokája (aki történetesen orvos) nem látogatott meg amikor kórházban volt, hosszú olvasói levélben ecsetelte felháborodását, egy kalap alá véve az egész 10 és 50 év közötti korosztályt.
Én még csak a hetvenedik évemet taposom, így nem minősítem az ifjúságot. Inkább elmondok egy történetet, ami 2013 áprilisában történt. A kistarcsai HÉV megállóban felszállt a szerelvényre egy csapat középiskolás diák, olyan ricsajjal, mintha legalább százan lettek volna, főleg fiúk. Az utasok rémülten néztek össze. Hogy viseljük el ezt a lármát? Vajon meddig utaznak? Ha szólna nekik valaki, az csak olaj lenne a tűzre. Amikor az utolsó fiú lépett fel, az elsők között megszólalt valaki: Itt egy kisbaba. Néhányan visszhangozták: egy kisbaba. És abban a pillanatban, mintegy vezényszóra, az egész társaság visszafordult, és átmentek a másik kocsiba.
Mindössze egy megállót mentek, Zsófialigetnél leszálltak. Megkérdeztem egy lánytól, honnan jöttek. Gödöllőről – válaszolta kicsit tétovázva, talán azt hitte panaszt akarok tenni. Pedig csak egy Petőfi vers jutott az eszembe.
Sz. Lászlóné
