Kézbe áldozás

Az Eucharisztia vételének az a módja, amikor a szent ostyát a pap az áldozó hívő kinyújtott tenyerébe helyezi, tehát nem a nyelvére. Az utolsó vacsorán (az első áldozás alkalmával), miután az Úr testévé változtatta a kenyeret, megtörte és így szólt: „vegyétek és egyétek”, az apostolok kézbe kapták az Úrtól, és úgy vették magukhoz. Ugyanígy, miután vérévé változtatta a bort, kezükbe adta a kelyhet: „vegyétek és igyatok ebből mindnyájan…” (Mt 26,26-27). Az ősegyház így áldoztatott: a hívő kinyújtott tenyerére helyezte az Eucharisztiát. A keleti egyházban a két szín alatti áldozás, a nyugati egyházban a kis ostyával való áldoztatás elterjedése hozta magával a nyelvre történő áldoztatást. Tovább a folytatáshoz →

A házasságtörő asszony

A bűnbánattal kapcsolatban az én személyes élményem a krisztusi példabeszéd, a szívtelen szolga (Mt 18,21–35) gondolatához kapcsolódik. Mindenkinek megbocsátani, elengedni tartozását azért, hogy megtapasztalhassuk Isten irgalmas szeretetét. Aki a bűnbánat után – nem is beszélve arról, ha valaki a gyóntatószékből kilépve – nekiesik szolgatársának, és nem gyakorolja ő is a megbocsátást, az élete sötétségbe borul.

A lényeg: ne akarjak semmit elrejteni az Úr elől, mert ő mindent tud. Ez a mindentudása nem megrovó, hanem irgalommal teli – lásd Péter vallomását: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,17). Tovább a folytatáshoz →

A köszöntés nem csupán őszinte jókívánságot akar kifejezni, hanem például a zsidó gondolkodásban az áldás egyik formája. Akit köszöntesz, azt a szavaiddal megáldod. Sőt, Jézus a tizenkét apostol kiválasztása után azonnal küldi is őket: „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa” (Mt 10,7). Tovább a folytatáshoz →

A mi keresztvetésünk (maga a crux = kereszt szó föníciai eredetű) a kivégzés legembertelenebb formájához kötődik – amit az asszírok találtak ki Kr. e. a XV. században –, hiszen az Emberfiának egy ilyen halált hozó fán kellett önmagát az Atyának és nekünk ajándékoznia. A kereszten, vagyis az előre „megtervezett, megácsolt” kegyetlenség izzó poklában ragyogtatta föl Jézus Krisztus az önátadó szeretet misztériumát, hogy ezután már ne lehessen olyan „pokol”, amelyben ne lehetne jelen Isten élete – a szeretet. Tovább a folytatáshoz →

Az ószövetségi gondolkodásban a templom az a hely, ahol az emberek Isten színe (arca) előtt megjelenhetnek (vö. Zsolt 84; 122). Isten mindenhol jelen van, de ezen a helyen más módon, személyesen van jelen. Ez a személyes jelenlét nem válhat megszokottá, hiszen az ember a Teremtővel, minden jó forrásával találkozik. Sőt, beszélgethet vele, ám ezt a párbeszédet mindig Isten kezdeményezi. Ő az, aki a templomba hív minket.

Az újszövetségi iratok egészen más szemléletet tükröznek. Itt a templom már nem emberi kézzel épített, mivel maga Jézus Krisztus a templom, „akiben az Istenség egész teljessége lakozik” (Kol 2,9). Az ő személyéhez kapcsolódva épül a hívek közössége az Úr szent templomává (Ef 2,20-22; 1Kor 3,16-17 stb.). Tovább a folytatáshoz →