A Galata levél híres mondata: „Szabadságra szabadított meg minket Krisztus” (5,1). Majd Pál apostol így folytatja: „Álljatok meg szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra rabszolgaság igájába fogni” (5,2).

Húsvét titka áll előttünk. A föltámadás ugyanis éppen azt jelenti, hogy Jézus győzött mindenen, ami az embert fogva tartja. A gyilkos indulatok nem tudták elpusztítani, a halál képtelen volt őt fogva tartani – testét nem érte rothadás. Aki hisz Jézusban, a Föltámadottban, az áment mond arra, hogy a Szentlélek átjárja, és így megajándékozza őt Isten fiainak szabadságával. Tovább a folytatáshoz →

szerpentin

A bűnbánat és a megtérés egymástól elszakíthatatlan fogalmak. Csak ott lehet igaz bűnbánatról beszélni, ahol valaki teljesen rábízza magát Istenre. És fordítva, csak az Istenhez tért ember tarthat igaz bűnbánatot.

Az eredeti héber sub szó, gyökeres fordulatot, az egész ember Istenhez fordulását jelenti. Ezzel szemben a görög metanoia – meta = át; noia = új­rafontolás/újragondolás szavak jelen­tése: megváltozás – már inkább csak a gondolkodás Istenhez fordulását hangsúlyozza. Jézus nyilvánvalóan azt akarja, hogy egész lényünkkel őt keressük. Tovább a folytatáshoz →

Kézbe áldozás

Az Eucharisztia vételének az a módja, amikor a szent ostyát a pap az áldozó hívő kinyújtott tenyerébe helyezi, tehát nem a nyelvére. Az utolsó vacsorán (az első áldozás alkalmával), miután az Úr testévé változtatta a kenyeret, megtörte és így szólt: „vegyétek és egyétek”, az apostolok kézbe kapták az Úrtól, és úgy vették magukhoz. Ugyanígy, miután vérévé változtatta a bort, kezükbe adta a kelyhet: „vegyétek és igyatok ebből mindnyájan…” (Mt 26,26-27). Az ősegyház így áldoztatott: a hívő kinyújtott tenyerére helyezte az Eucharisztiát. A keleti egyházban a két szín alatti áldozás, a nyugati egyházban a kis ostyával való áldoztatás elterjedése hozta magával a nyelvre történő áldoztatást. Tovább a folytatáshoz →

A házasságtörő asszony

A bűnbánattal kapcsolatban az én személyes élményem a krisztusi példabeszéd, a szívtelen szolga (Mt 18,21–35) gondolatához kapcsolódik. Mindenkinek megbocsátani, elengedni tartozását azért, hogy megtapasztalhassuk Isten irgalmas szeretetét. Aki a bűnbánat után – nem is beszélve arról, ha valaki a gyóntatószékből kilépve – nekiesik szolgatársának, és nem gyakorolja ő is a megbocsátást, az élete sötétségbe borul.

A lényeg: ne akarjak semmit elrejteni az Úr elől, mert ő mindent tud. Ez a mindentudása nem megrovó, hanem irgalommal teli – lásd Péter vallomását: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,17). Tovább a folytatáshoz →

A köszöntés nem csupán őszinte jókívánságot akar kifejezni, hanem például a zsidó gondolkodásban az áldás egyik formája. Akit köszöntesz, azt a szavaiddal megáldod. Sőt, Jézus a tizenkét apostol kiválasztása után azonnal küldi is őket: „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa” (Mt 10,7). Tovább a folytatáshoz →

A mi keresztvetésünk (maga a crux = kereszt szó föníciai eredetű) a kivégzés legembertelenebb formájához kötődik – amit az asszírok találtak ki Kr. e. a XV. században –, hiszen az Emberfiának egy ilyen halált hozó fán kellett önmagát az Atyának és nekünk ajándékoznia. A kereszten, vagyis az előre „megtervezett, megácsolt” kegyetlenség izzó poklában ragyogtatta föl Jézus Krisztus az önátadó szeretet misztériumát, hogy ezután már ne lehessen olyan „pokol”, amelyben ne lehetne jelen Isten élete – a szeretet. Tovább a folytatáshoz →

Az ószövetségi gondolkodásban a templom az a hely, ahol az emberek Isten színe (arca) előtt megjelenhetnek (vö. Zsolt 84; 122). Isten mindenhol jelen van, de ezen a helyen más módon, személyesen van jelen. Ez a személyes jelenlét nem válhat megszokottá, hiszen az ember a Teremtővel, minden jó forrásával találkozik. Sőt, beszélgethet vele, ám ezt a párbeszédet mindig Isten kezdeményezi. Ő az, aki a templomba hív minket.

Az újszövetségi iratok egészen más szemléletet tükröznek. Itt a templom már nem emberi kézzel épített, mivel maga Jézus Krisztus a templom, „akiben az Istenség egész teljessége lakozik” (Kol 2,9). Az ő személyéhez kapcsolódva épül a hívek közössége az Úr szent templomává (Ef 2,20-22; 1Kor 3,16-17 stb.). Tovább a folytatáshoz →

Eucharistia

A liturgikus sorozatot ezentúl – Tarjányi Zoltán teológiaprofesszor barátom könyvének címét kölcsönvéve – így fogom nevezni. De nem csupán a címet, az egész gondolatmenetet tőle veszem át. Ezért hát mindenekelőtt neki mondok köszönetet.
„Aki csak a minimális egyházi követelményeknek tesz eleget, az is évente 55 szentmisén vesz részt: az esztendő 52 vasárnapján és a három dátumos ünnepen (karácsony, újév, Nagyboldogasszony). Aki például húsz év óta a gyakorló hívek közé tartozik, annak már több mint ezerszer kellett volna átitatódnia a katolikus–keresztény élet legfontosabb ténykedésével. Még inkább: ennyiszer kellett volna beemelődnie a legszentebb áldozatba.” Tovább a folytatáshoz →